2015. június 24. 12:53 - DCM

Kiss Péter

"Abszolút kialakult bennem a hivatástudat."

peti2.jpgAutumn Twilight, Clue, Cantara, Holt Költők Társasága, Garden of Eden. Kiss Péter neve a kétezres évek eleje óta senki emberfia számára nem cseng ismeretlenül a hazai dark-underground életben. A civil szférában gitártanárként dolgozó zenész, szövegíró, és frontember tudásához és tehetségéhez sosem fért kétség, szerepe a hazai dark szubkulturális körök építésében megkérdőjelezhetetlen. Jelenleg grunge zenekara, az eddig két kislemezt felmutató Clue pályáját egyengeti. Vele beszélgettünk…

Mikor fogtál először hangszert a kezedben, és mi volt az?

Édesapám hozott egy 'dobgitárt' valahonnan, már nem emlékszem, hogy honnan, mert akkoriban sokat utazott. Nem győzök elég hálásnak lenni ezért neki. Édesanyám zeneiskolai zongoratanárnő volt, így a fél gyerekkoromat a zeneiskolában töltöttem. Ott kezdtem el klasszikus gitárt tanulni, a hozzá tartozó zeneelmélettel, aminek manapság,  hogy különböző stílusú formációkban is előfordulok a saját zenekarom mellett- látom igazán a hasznát.

Mondhatjuk szerinted, hogy a zenélés családi hagyomány nálatok?

Talán ezt túlzás lenne állítani, mert egyedül anyukám tanult zenész, aki ebből is élt, valamint a nővérem tanult zongorázni, de nagyszülők szintjén még nem beszélhetünk erről. Felnőtt fejjel azt kell mondjam, hogy annak ellenére hogy édesapám nem játszott hangszeren, nagyon jó zenei ízlése volt, ő képviselte a könnyűzenét inkább a családban. Szerintem a mai napig érvényes dal centrikus hozzáállásomban benne van az ő hatása. Nagyon jó érzékenysége volt a dallamok iránt, minden szám meggyőző volt amit hallottam általa, vannak amiket a mai napig hallgatok ezek közül is. Jól ellenpontozta amúgy a komolyzenei képzést!

A zenélni tanulás, és a zenei iránti szeretet mikor érett oda benned, hogy dönts a saját zenekar alapításáról?

Már óvodában is zenekart csináltunk léghangszerekkel, és fellépésünk is volt a faasztalon az udvaron, úgyhogy ez ilyen magától értetődő dolog volt. Sosem gondolok magamra hangszeresként, mindig zenekarban gondolkodtam, gondolkodok. Még az előző rendszerben kezdtem írni-olvasni tanulni, és általános iskola udvarán volt egy hatalmas tűzfala a tornateremnek, ami tele volt fújkálva metal zenekarok logóival, Sodom, Pokolgép, Kreator, stb. Azt sem tudtam hogy mik ezek a fura betűkből álló szavak, de nagyon megbabonázott. Negyedikes voltam, amikor még ingyen fogni lehetett az MTV-t, na onnantól kinyílt a világ zeneileg, valamint az akkor már nyolcadikos nővérem tudott hazahozni kazettákat az osztálytársaitól, úgyhogy meglettek a beszerzési források a rock zenéhez is. onnantól már csak a megfelelő időre és társakra kellett várni...

Ebben az időszakból tudnál felidézni néhány dalt, ami akkor és ott, negyedikben nagy hatással volt rád?

Ezt a halálos ágyamon sem fogom elfelejteni.  Az én zenerajongói időszámításom kezdete a Nirvana Smells Like-ja. Sosem felejtem, hogy egyedül feküdtem otthon betegen, bámultam az MTV-t, és megszólalt ez a szám. Azt éreztem hogy mindig is ezt akartam hallani. Dallamos volt és kemény, valami megfoghatatlan hangulattal. Rögtön megfertőzött. Egyfolytában ezt a számot vártam, és játszották is - egyre gyakrabban. Egyre több időt töltöttem a csatorna nézésével, és egyre inkább tombolt a grunge őrület (Alice in Chains, Stone Temple Pilots, stb.) ami ezáltal nagyon meghatározó a mai napig számomra, de ott volt ugye ezek mellett a Guns N Roses, Ugly Kid Joe, Faith No More. Mindent szívtam magamba ami rock zene. Akkoriban, a kilencvenes évek elején nagyon izgalmas fúziók is jöttek létre, sok stílus és hangzás akkor alakult ki. Ebben a zenei érában érzem rajongóként és zenészként is a legjobban magam, de ez lehet már a korral is jár...

Úgy érzem, egyfajta keretes szerkezetet írsz le éppen azzal, hogy a zenei világod kiindulási pontja a grunge, s most is azt játszol, ám, a kettő között ott volt/van egy, nem is tudom, hogyan nevezzem, darkos/goth-os éra, ahol az önálló zenélés is útnak indult. Mesélj az első zenekarodról, hogyan alakult, s mi lett a sorsa?

Fontos elmondanom, hogy amit megszerettem, abból nem tudok kinőni, tehát valóban, a grunge az első és legmeghatározóbb szerelem, de ahogy erről sem feledkeztem meg az idők folyamán, úgy a goth zenekarokból is a mai napig hallgatom azokat, amelyek kiállták az idők próbáját. Tehát ezek rétegződnek, és nem váltakoznak. Nyilván a legnagyobb kedvencek maradnak csak meg, amelyek hatást gyakorolnak az emberre. Hogy folytassam a kronológiát, a kilencvenes évek közepén volt egy nagyon szép korszaka a gothic doom metal-nak, ami végigkísérte a kamaszkoromat és a középiskolát. Olyan bandákra gondolok itt, mint a Paradise Lost, Tiamat, Lake of Tears, Type O Negative, stb. Ezek az együttesek hivatkoztak hatásaikként olyan együttesekre, mint a Fields of the Nephilim, a Sisters of Mercy, Bauhaus. Mondjuk ezek a korszakok nem voltak olyan élesen elvágva, mint ahogyan ez a sztoriból kiolvasható, mert ekkor már bőven nagyon szerettem a Cure-t, lényeg hogy ez a csapásirány főiskolás koromra elég nagy részben képviselte a szerzeményekben magát. Kb. a középiskolával együtt indult a zenélés. Megismerkedtem Csekk Tomi barátommal suhancként, és benne találtam meg az első embert, akivel ugyanazt akartuk. Az első próbálkozásunk a Holdudvar nevű formáció volt, hegedűvel kísért alteros, wave-es zene volt, egy demóval. Ez inkább volt a tapasztalatlanságunkból adódó, mint tudatos stílusválasztás, konkrétan azt sem tudtuk, hogy mi az a torzító. No de mikor megtudtuk, már nem lehetett probléma például My Dying Bride és Gathering számok megtanulása. Kezdett a hétvégi bohóckodás után komolyodni a zenélés, ilyenkor jönnek a tagcserék, elkezdtünk komolyabban foglalkozni a hangszerekkel, hangzással, így új nevet is kerestem. A Cathedral zenekar zseniális Soul Sacrifice című kislemezén található Autumn Twilight megfelelőnek bizonyult. Ez még a kilencvenes évek vége, akkor még komoly hangulatot hordozott, nem volt olyan elcsépelt két szó, mint mára lett más bandák és a film által... Egyébként játszottuk is azt a névadó Cathedral számot. A kétezres években valóra váltak a kamaszkori álmaink, először jött egy demó, ami talán a legnagyobb öröm volt, hisz először foghattuk kézbe borítóval a saját bandánk lemezét. Elkezdtünk koncertezni, mentünk szomszéd megyékbe, majd mentünk egy karikát az országba a Dying Wish országos turné előzenekaraként. A balesetet követően még egy ilyenen részt vehettünk, utána pedig rendszeresen jelentkeztünk lemezekkel. Mikor hivatalos terjesztővel, mikor cd mellékletként, mikor szerzői kiadásban. Azon kaptuk magunkat, hogy eltelt lassan tíz év, van egy rakás lemezünk, játszottunk olyan bandák előtt, mint a Christian Death, a Samael, az Ikon. Rajta vagyunk sok válogatáslemezen, érkeznek a külföldi cd és pólórendelések. Aztán a tagok elérték azt az életkort, amikor el kell kezdeni foglalkozni a jövővel is, így lassan elszivárgott a levegő a banda körül.

Azonban az Autumn Twilight története napjainkban is íródik. A tavaly, és idén megrendezésre kerülő koncertek kinek szólnak? Szimpla nosztalgia, a közönség kénye-kedve, vagy az elszakadni nem tudás?

Nézd, több mint egy évtized munkája van az Autumn Twilight-ban, amit az ember nem tud csak úgy veszni hagyni, vagy lezárni. Ami szép emlék, azt pedig valószínűleg nem is akarja. Ez egy furcsa ügy... Nem oszlottunk fel, nem volt búcsú, viszont mindannyian új dologba kezdtünk. Nem zártuk ki a folytatás lehetőségét, ugyanakkor tudjuk, hogy nem tudunk megnyomni egy gombot, és írni az AT stílusában egy albumot, mert megváltoztunk, és megváltozott sok minden körülöttünk. Úgy voltunk vele, hogy ha a megfelelő feltételek és alkalom adtán összehozhatjuk még a bandát. Nyilván erős benne a nosztalgia faktor is, de mivel nem próbálunk meg önmagunk tribute zenekara lenni, hanem a jelenlegi ízlésünk, tudásunk által adjuk elő azokat a dalokat, szerintem van benne fejlődés. És ez talán a legfontosabb dolog, hogy legalább így tud továbbfejlődni a dolog, ha már lemezeken nem. Tehát elsősorban a zenekar emléke, megítélése miatt, másodsorban a tagok barátsága miatt, és természetesen a közönség miatt, hiszen nem kis szó, hogy köszönő leveleket és szavakat kapunk ezekért a mára kuriózumnak tekinthető koncertekért.

A téged meg- és elismerő emberek, a bejáratott közönség előtt az Autumn Twilight után hogyan debütált mostani zenekarod, a Clue? Egy másik stílus, de ismerős arcokkal mit váltott ki a közönségből? Egyáltalán hogyan gondolod: ugyanannak a közönségnek játszotok, mint annak idején a Twilight-tal, vagy tudtatok a stílusváltás miatt újabb embereket magatok köré vonzani?

Nyilván van egy átfedés a két banda rajongói között, de sikerült más közegből érkező emberek felé is nyitni. Akik az AT-t a stílus vagy a külsőségek, és nem a hangulat, mondanivaló miatt szerették, azok nem nagyon tudnak mit kezdeni a Clue-val, de vannak olyanok, akik látják/érzik/hallják a közös nevezőt. No de ez nem is volt cél, nem akar sem pótlása vagy folytatása lenni egyik a másiknak, ez egy teljesen tiszta lap. Ennyi idő után nagyon zavaróak kezdenek lenni az alkotásban, önkifejezésben a kialakult korlátok, elvárások, és mindez nagyon rosszat tesz az önkifejezésnek. Az ember átmegy dolgokon és alakul, más életperiódusba, más lelkiállapotba kerül, így nyilvánvaló hogy nem lehet a zenélésben sem ugyanabban a folyóban állni örökké. Azért a mi közönségünk már van abban az életkorban, hogy ezt tisztán lássa, értse, tudja. Van olyan ember, aki viszont nem tudhatom, hogy melyik zenekarunk pólójában fog megjelenni, mert mindkettőt szívén viseli, nem is kevés!

A közös nevezővel kapcsolatban eszembe jutott egy sor: "The only way out leads inside." Ez a mondat egész nyugodtan mottója lehetne sok AT, és Clue dalnak is véleményem szerint. Az a szellemi és szakrális mélység, ami a te gondolataidban ott lakik, és a rajongók számára a dalszövegekben tükröződik leginkább, hogyan alakult ki benned? Hogyan éled meg a mélységet? És ha már szóba jött: a baleset, és az újraszületés groteszk megközelítéssel segített-e ennek a szellemi mélységnek az elérésében?

Egyértelműen fontos szerepe lett a baleset élményének ebben. Fokozatosan alakult ki bennem, de úgy érzem ez a dolog olyan, mint egy folyó, amely kivájja és megtalálja a saját, neki való medrét, méghozzá abban a tempóban és irányban, ahogyan ő akarja. Nyilván bennem van igény és fogékonyság erre, de olyan spirituális élmények nélkül, mint amikhez volt szerencsém bennem is eluralkodna az efelé való közöny és kiszáradt volna ez a jelképes folyó...

Sokan azzal a névvel illettek/illetnek téged, hogy 'Padre'. Mit jelent ez, honnan jött, s mit jelent számodra? Az egyik lemezen még fel is tüntetted saját nevedként a taglistában.

Ezt kérlek szépen a Garden of Eden-es Tóth Misitől és Nyúzó Imitől kell megkérdezned. Ők kezdtek el így hívni, azt hiszem valamilyen vámpírfilm alapján. Csak egy rajtam ragadt név, én nem tulajdonítok semmilyen jelentést neki.

Gitártanárként minek érzed magad inkább: pedagógusnak, vagy tanárnak? Egyszersmind idefűződik az a kérdés is, amikor a színpadon állsz, akkor van-e a szövegekkel és a hangulattal tanítási szándékod a hallgatóság irányába?

Abszolút kialakult bennem a hivatástudat. Nem is tudnék úgy tanítani, ha nem látnék messzebbi, nem csak feltétlenül a gitározással kapcsolatos célokat a gyermekben/fiatalban. Kevésbé tehetséges diáknál inkább egy eszközként tekintek a hangszerre, amellyel egyéb tulajdonságait, vagy a személyiségét tudom fejleszteni. Nem szeretnék prédikálni semmiről, de ha zenén túl eljutnak a szövegben található gondolatok a hallgatóhoz, az agyán át a lelkéig, akkor teljes az én munkám.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnod az Üzenet lényegét, mi lenne az?

A pillanat küzdelmei vagyunk az Örökkévalósággal szemben.

Köszönöm a beszélgetést…

Mézer János

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://darkcm.blog.hu/api/trackback/id/tr877569768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.