2015. január 28. 14:39 - DCM

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033

Halmazelméleti hasonlattal élve felvezetőként feltehetnénk a kérdést: az irodalom halmazán belül elhelyezkedő szépirodalom, és  science fiction részhalmazok vajon mennyire állnak távol egymástól? Vajon vannak-e közös találkozási pontok, metszetek, ahol a szórakoztató célzattal készültnek tettetett alkotások megfogalmazásukban, mélységükben, és dramaturgiájukban számos ponton kielégítik a szépirodalom kritériumrendszerét? Nos a válasz egyértelműen igen. S mint ahogyan oly sokszor már az elmúlt évszázadokban, a választ ismét az oroszok adták meg: igen, Dosztojevszkij, Puskin, Gogol, és Bulgakov után a tisztelt, már meglévő és leendő olvasó minden bizonnyal az orosz irodalom következő fényesen ragyogó csillagát pillanthatja meg a sorok között elrejtőzve jelen regényünk szerzője, Dmitry Glukhovsky személyében. 

Mint ismert, a kelet-európai, így az orosz irodalomra is alapvetően jellemző a sötétebb, komorabb hangulat, melyet néhol a realitás zord és rideg megpróbáltatásain (Bűn és bűnhődés), máshol pedig a modernebb hangvételbe ágyazott, sokszor szürrealitásba burkolt egyszer hihetőnek, másszor fikciónak bélyegzett passióján (Mester és Margatita, a film is) keresztül juttat el olvasóihoz. Eszköze pedig szinte minden esetben a szövevényes, és rendkívül következetes történet mellett leginkább a páratlan kidolgozású vizualitás, igen, a szavak háta mögött megbújó képiesség, az érzés, ahogyan szinte minden más náció irodalmához képest (nem lekicsinylés) hamarabb, jobban, és kontrasztosabban kelnek előttünk életre a történetek szereplői. Ez a tökéletes -esetünkben verbális- látványosság lehet a magyarázat arra, vajon miért világhírű egyebek mellett az orosz balett, vagy az orosz cirkusz is.

"A sors csak úgy magától nem létezik, el kell jutni hozzá."

A komor, rideg és zord hangulat fikcionális kivetülését egy posztapokaliptikus világ képe szolgáltatja számunkra. A történet szerint Moszkva egy nukleáris katasztrófa miatt szellemvárossá lett, megmérgezte a sugárzás, s felszínét szörnyek népesítik be. A kevés, még életben maradt ember a világ legbiztonságosabb óvóhelyének épített metróban él, ahol az egyes állomások komplett városállamokként kezdenek létezni. Ahogy az olvasó oldalról oldalra mélyebbre merül a környezet leírásában, mindinkább az az érzése támad, hogy szereplőinkkel egy újabb, második genezis történt meg: ahogyan a bibliai előzményben az emberiség egyszer már kiűzetett a paradicsomból saját bűnössége miatt, így most, szintén saját hibája okán menekülni kényszerül a megszokott világból egy újabb otthonba, mely kényszermegoldás-mivolta miatt eredendően csak rosszabb lehet, mint az azt megelőző (a science fiction világában számos párhuzamot vélhetünk felfedezni erre a folyamatra, lásd Battlestar Galactica újragondolt sorozat). Ez a metró, mely ha másra nem is, az életben maradásra ideig óráig ugyan alkalmas, azonban ennél sokkal több kilátást nem képes biztosítani új lakói számára. 

A városállamok gondolata szintén civilizációnk legkoraibb gyökereihez nyúlik vissza, méghozzá az ókori görög közigazgatási szerveződéshez. Laza szövetség, önálló döntések, néha háborúk egymás között, azonban mégis , egyik a másik nélkül nem is létezhetne (van, ahol teát termszetenek, van, ahol gombát, húst, van ahol könyveket lehet beszerezni). Ez a társadalom palackba zárt világként tart groteszk görbe tükröt a jelen számára: van itt minden, kommunisták, nácik, liberálisok, demokrácia és diktatúra örök párharca, szegények, gazdagok, pénz (Kalasnyikov töltény) és kapitalizmus, minden, ami nélkül az elmúlt évszázad leírhatatlan lehetne. 

A megmaradt emberiség sorsa tehát, hogy megpróbálja a saját pusztulásából újraépíteni önmagát, mely sorsot tényszerűen maga hívott ki önmaga ellen.

Sugárfertőzött népmese

A karakterkidolgozás különösen nagy erőssége ennek a regénynek. A könyvet végigolvasva könnyen rájöhetünk, tulajdonképpen egyetlen főszereplővel operál a szerző, számos rendkívül gazdagon felépített mellékszereplő segítségével, akik egy-két fejezet erejéig kivétel nélkül oszlopos részei hősünk, Artyom jellemfejlődésének. Közülük is a legkiemelkedőbb Hunter, noha szinte a regény legelején eltűnik, mégis tőle kapja meg küldetését, mely okán indul el a történet egészét átszövő kalandjára, megjárva egyik állomást a másik után, megismerve és egyben bemutatva a metró világát.

Artyom a népmesék ismert legkisebb szegénylegénye, aki a semmit hagyja maga mögött egy jobb élet, egy jobb életcél reményében, s akinek utazásai során együtt izgulhatunk vele végig jót és rosszat, együtt élhetünk át vele halált és teremtést is. Lényeges eleme az ő karakterének, hogy apró gyermek volt, amikor a katasztrófa bekövetkezett, így bizton állíthatjuk: ha másért nem, korából fakadó ártatlansága okán a regény szereplői közül szinte az egyetlen teljes egészében pozitívnak nevezhető jellem.

Ideig-óráig mellészegődött társai olyan fontos eszmékkel, tudással, vagy eszközökkel látják el, melyek nélkül küldetése szinte biztosan teljesíthetetlen lenne (varázsvesszőként díszelgő Kalasnyikov, éjsötétben is fényt hozó elemlámpa, s a királyfi páncéljaként csillogó stalker-ruházat). Posztapokaliptikus mesénk jellem- és eszköztára így olyan keretet ad a komor történetnek, ahol a megpróbáltatások ellenére is, legalább az esély megteremtetik a fény megpillantására az alagút végén.

Nyomasztó légkör...

A mű teljes egészét áthatja az a nyomasztó érzés, mely legalább három aspektusból támadja a lemenekült emberek pszichéjét.

Először is a bezártság érzete: szeretném itt is kiemelni, hogy a regény elbeszélési módja a végletekig tökéletes módon festi le a bezártság okozta szorongás folytogató érzését. Súlyosabb klausztrofóbiában szenvedő olvasók talán rosszul is érezhetik magukat a könyv befogadása közben. Másodszor is a külvilág állapota, a tudat, hogy oda már nem mehetnek vissza, s a felszínen élő eltorzult lények bármikor esedékes támadásaitól való félelelm. Harmadszor pedig a bűntudat okozta nyomasztó lét, hiszen a szöveg során többször is előkerül az egész történet apropója: igen, ezt mi okoztuk, s egyszemélyben mi vagyunk érte a felelősek.

 Végezetül, visszakanyarodva eredeti okfejtésünkhöz, meg kell állapítsuk: szépirodalom ez, méghozzá a javából, nem hiába nyerte el 2007-ben a "Legjobb európai debütálás díját". Oroszos fordulattal élve ezt a könyvet bűn nem elolvasni, s ha igaz az, hogy a bűnből következik a bűnhődés, így ez utóbbi lehetne maga a regény sokszor groteszk, ám végtelenül tág és az alagútban is színes világának nem ismerése. Sokat veszít az, aki nem merészkedik el ide.

Mézer János

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://darkcm.blog.hu/api/trackback/id/tr307117247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.