2015. július 07. 11:32 - DCM

Kisduda Árpád

"Ennek a zenei világnak a jövőbeni alakulásáért felelősek vagyunk."

arpi.jpg

 

Pornography, De Facto, Garden of Eden. Szintetizátor, gitár, ének, frontemberség. Számos szervezkedés, lemezlovasság. Kisduda Árpád jócskán kivette a részét hazánk dark-életének mind alakításából, mind gyarapításából az elmúlt másfél-két évtizedben. Vele beszélgettünk:

Sok emberrel találkoztam már, akik meghatározó személyei a hazai dark/gothic kultúrkörnek, azonban te vagy az, aki véleményem szerint, ha lehet így fogalmazni, az egyik legjobban hozzá értő, az egyik leginkább járatos a szubkultúra történetében, milyenségében. Mi vonzott téged ebbe a világba, egyáltalán hogy kezdődött számodra mindez?

A dark rock, mint műfaj az életembe olyan 1989 vége 1990 eleje körül lépett. Mondanom sem kell, hogy ennek meghatározó zenekara a Cure volt. Az első kisstadionos koncertjükön ismertem meg őket igazán először. 16 éves Depeche Mode-osként hallottam róluk, és mivel akkor szinti popper voltam, először viszolyogtam egy élő zenekar gondolatától, mert, hogy őszinte legyek, én még a gitárt sem szerettem (ez most elég paradoxul hangzik). Aztán, amikor meghallottam a zenéjüket (a Cure-nak), az egyedi atmoszféra, és a feltűnően tiszta, "szép" hangszerelés fogott meg. Úgy ahogy a gitárt Robert kezelte (flanger chorus effectek) az nagyon bejött, meg néhol a dús billentyűs hangszerelés is (nem véletlenül lettem később szintis). Egyre jobban belemélyedtem a hangulatába, a szövegvilága pedig olyan lelki problémákat, és szembenállást boncolgatott a világ gépiességével érzelmi kiüresedésével szemben, amit nap, mint nap éreztem én is. Akkor tudtam, hogy ők lesznek a másik zenekar, akit a Mode mellett beengedek az életembe, sőt ebbe a zenei irányba kell tapogatóznom, mert ez talál meg igazán. Így jöttek aztán sorban a Sisters Of Mercy, a The Mission, a Fields of the Nephilim, a New Model valamint a 90-es években a goth metal nagyjai is. Szóval mindazok, akik a zenéjükben a borongósságot, a dark atmoszférát remek dallamokkal párosították. Éreztem, hogy ez az én világom. Így összefogva...

Miért fontos rávilágítani ezekre a lelki problémákra? Az alapvetően borongós szövegvilág, és a melankolikus zenei hangulat egy negatívabb világlátásra hajlamos ember esetében még mélyebbre visz, vagy kiutat is képes mutatni?

Is-is. Tudod, amikor ezeket a problémákat a szőnyeg alá söpörtetik az emberrel, vagy igyekeznek lenyomni kellő ismeret nélkül, sokszor azt hiszik, hogy ezzel elmúlnak. Pedig sajnos nem. Sőt, van, hogy bizonyos helyzetekben még intenzívebben bukik mindez egyszer felszínre. Sok ember életében sajnos volt, hogy a túl sok elfojtás, esetleg egy őszintétlen önismeret vagy öngyilkossághoz, bekattanáshoz, vagy indokolatlan, irreális agresszióhoz, esetleg bűnözéshez vezetett. Én úgy vagyok ezzel, hogy bármilyen közhelyesen hangzik, legyünk mindenben őszinték. Elsősorban magunkhoz. De másokhoz is, még akkor is, ha ez mindkét félnek fáj, mert így legalább a lelkiismeretünkben stabilak tudunk maradni. Most félre ne érts, ezt nem úgy értem, hogy mindenki legyen tartósan depressziós, ha lelki problémákkal szenved, és ezt állandóan erősítse magában, de a problémákat-visszásságokat a világban igenis mondjuk ki, és legyen, aki ezt igenis hangoztatja és felvállalja. Persze én az ál-szomorúakat sem szeretem, akik a stílusbeli sznobizmus miatt erőltetik magukra ezt pózként, mert ez ugyanúgy hazug számomra, és nem hiteles. Én sem vagyok egy klinikai depressziós eset, sőt aki ismer, az tudja mennyire sokat nevetek- nevettetek, meg mennyire iróniával és öniróniával kezelem az életet. Viszont ez az a zenei forma az amiben én egyrészt a legjobban érzem magam, másrészt amiben én a jó és rossz érzéseimet akár terápiás jelleggel is ki tudom fejezni. Tehát mélyebbre is vihet, de az számomra az legyen inkább felismerés. Ám bizonyos példákat látva viszont igenis tud alternatívát és talán kiutat is jelenteni némely problémákból. Ezt mindenkinek a megítélő képességére bízom.

A The Cure miért olyan kiemelkedően fontos számodra? Az előzőekben említettél néhány dolgot, ám az nem derült ki, hogy ez egy időbeni elsőbbség csupán (ezzel a zenekarral találkoztál leghamarabb), vagy ha például a Sisters of Mercy-t ismered meg hamarabb, akkor is a The Cure lenne a legfontosabb számodra? Mivel jelentenek számodra többet ők bárkinél ebben a szcénában?

A Cure számomra valahol több mint ez a stílus, mert ők szélesebb zenei spektrumon mozogtak, mivel az ő zenéjükben a 80-as évek new wave-je, a melankólia, a rock indíttatású zene, és a pszichedelikus szétesés, valamint a szélsőségesen vidám bolondozás ugyanúgy megfér egymás mellett. Az tetszett bennük a legjobban ahogy ezt úgy képesek összehozni, hogy mindenben az ő jellegzetességeiket hallod félreismerhetetlenül. Valahol én is ilyen zenét szeretnék szellemiség szempontjából csinálni. Bár mondtam, hogy a dark tágabb keretein belül érzem leginkább az együtt rezgést zeneileg, de a Cure számomra abban is unikum, hogy ők a bolondos dolgaikat is egyedien tudják kifejezni. Élik ezt, nem stílusgyakorlat náluk. Sokan kérdezték már tőlem, hogy ha dark beállítottságú vagy, akkor hogy tetszhet neked mondjuk egy Wild Mood Swings lemez a Cure-tól? Na, ez nem is olyan könnyű válasz, de tudni kell, hogy az a lemez pl. a latinos kicsit nyáriasabb hangzása ellenére nagyon komoly témákat boncolgat és egy érdekes paradoxon áll ott fenn. Igazából itt lép be az, hogy ki mennyire tekinti ezt stílusbeli panelnek. Én inkább élem ezt az érzésvilágot a színeivel együtt (mert hogy ennek is van több színárnyalata), minthogy annyira arra ügyelnék, megfelelek-e a zenei paneleknek. A kettő meg elég más, mert egy zenén én van, amikor érzem, hogy mikor lett őszintén összerakva és mikor csak akar olyan lenni, mint amit hangoztat. Más a stílusbeli szimpátia, más a trendlovaglás (igen ez a szó nagyon furán hangzik a dark berkekben, mivel a műfaj annyira most nem trendi, de emlékszem, amikor bejött ennek a stílusnak a virágzása, mennyi igénytelen mesterkélt fércművet hallottam, amit dark goth jelzővel illettek. Ahol csak a paneleket majmolták, a kliséket halmozták, de a belső átélés hitelesség hiányzott. Szóval én azt mondom, hogy a Cure-ban azt szeretem, hogy volt, amikor a dark alapműveit rakták le az asztalra (Faith Pornograhy Disintegration), de volt, amikor pedig épp a new wave-be, vagy egyéb oldalukat domborították ki, ám mégis mindig önmaguk tudtak maradni. legalábbis a fénykorukban. A Sisters of Mercy számomra szintén egy stílusteremtő csapat, sőt nagyon fontosak is, bár szerintem sajnos nem túl termékenyek. Meg azt sem mindig csípem, hogy énekben például sokszor őket utánozzák az ilyen csapatok. Pedig, hogy őszinte legyek szeretem a bariton éneklést, ám az, hogy mindenki ’90 körül Sisters of mercy meg kis Mission meg kis Nephilim akart lenni, egy idő után a minőség rovására is kezdett menni. .A Cure.nál úgy érzem kevesebb az erős másoló, mert azt épp Robert egyedi hangja éneklése, és a zenekar stílusbeli kalandozásai miatt talán nehezebb, mert nem lehet konkrétan egy vonulathoz kötni. Nekem akkor is unikumot lettek volna ha más dark zenekart ismerek meg először, de ezzel egyáltalán nem szeretném alábecsülni a többi jelentőségét, mert ők meg máshogy fejezték ki, esetleg más perspektívából a hasonló gondolatokat, talán homogénebben kevésbé szélsőségesen kalandozva zeneileg.

Ez az unikum vezetett oda, hogy megalapítsd a Pornography-t? Mennyire érzed a saját tribute-zenekarodat hiánypótlónak egy olyan országban, mint Magyarország, ahol a Cure viszonylag keveset fordul meg?

A Vágy mindig megvolt bennem, noha épp gothic metal területen sikerült olyan zenekarokat találnom (De Facto anno, Garden of Eden), akikkel sikerre jutottam egy szintig. És egyszer a fülembe jutott hogy itt Gyöngyösön 4 srác (Ágai Peti, Rajna Szilárd, Barta Zoltán, Ágai Feri) épp Cure számokkal próbálkoznak. Mivel pont a billentyűs poszt volt szabad, ezt egyértelmű felhívásnak éreztem a keringőre. Szinte kéretlenül lecuccoltam hozzájuk. Aztán az eredmény olyan jól sikerült, hogy hat számot az első próbán olyan pöpecre vágtunk, hogy azt mondtam, ezt színpadra kell vinni! Ez meg is történt 2001 augusztusában, és nagyon nagy sikere lett, az egykori Voodoo klub Nechromantika nevű dark estjén. Egyszeri fellépésnek szántuk, de egy három évig tartó sikerszéria lett belőle, a De Facto mellett is. Aztán kijöttek személyi ellentétek, a másként megélései a dolgoknak és ez 2004-ben feloszláshoz 2006-ban újraalakuláshoz majd 2007-ben a régi csapattal újra feloszláshoz vezetett. Viszont akkor én már annyira azt éreztem, hogy ezt nem tudom csak így letenni, hogy nem láttam más kiutat , minthogy magam kezdjek el frontemberként működni,  zenekart vezetni, és a szintit, mint sequencert használjuk koncerteken, amit szintén én programoztam be. Ez a merész lépés nem volt zökkenőmentes, főleg Pedro után, akit nagyon szeretett a közönség (mert egy jó énekes volt, és a mai napig is az, csak kicsit másban tevékenykedve). Az első években bizony kemény munka volt elérni gitározás és éneklés terén, hogy igazán méltónak nevezhessem magam erre a feladatra. De isteni szerencse az, hogy mégis kiderült: megvannak ehhez az adottságaim, meg a szívem és a lelkesedésem, ezért sok éves kemény meló után -bár még 100%-osan most sem elégedettnek de- boldognak érzem magam, hogy ezt a feladatot kihívást ilyen szinten tudtam teljesíteni. Ebben köszönetet mondok a zenésztársaimnak is,(Baumgartner Sándor, Truki és Hary Attila) mert nélkülük ez nem sikerült volna. Ha ma megszűnne a zenekar, akkor sem lennék most már elégedetlen, mert tudom, hogy minden tőlem telhetőt ebbe beleadtam. De természetesen jobb, ha folytatjuk, mert nekem még lennének terveim, sőt korántsem érzem kiaknázatlannak ezt a dolgot, bár be kell vallanom néha átmentem olyan sötét fázisokon, amikor azt hittem vége lesz. Sőt minden koncertre úgy készülök, ha ez lesz az utolsó is maximumot szeretnék kihozni. Remélem, még tudom csinálni, ameddig élvezem. Hála az égnek minden mélypont után jött eddig olyan szakasz a zenekarban, vagy a közönség részéről olyan fokú elismerés (amit nagyon köszönök) ami nem engedett le a színpadról. Eddig számomra nem várt módon szeretnek minket, (én is őket) ami hálával tölt el és örömmel, de felelősséggel is.

Robert többször is nyilatkozta, hogy a smink számára egy metamorfózis eszköze, mely során kvázi átváltozik azzá, akit a színpadon láthatunk. Ez a fajta metamorfózis a te esetedben is megvan a koncertek előtt, vagy ez inkább a lemodellezés része?

Hű, de jó kérdés! Természetesen én úgy érzem, nem vagyok Robert Smith, sőt nem is hiszem, hogy azzá szeretnék válni, mert azért érdekel még a zenei közegben is más, mint pusztán a tirbute, vagy a Cure, még ha az egy nagyon fontos helyet is foglal el a zenei életemben. Aki ismer, az tudja, hogy szeretek tevékenykedni több dologban is, ami akár zeneileg akár egyéb módon érdekel. Viszont maga a Cure-hangulat eléréséhez valóban kell egy olyan belső metamorfózis, amikor picit azonosulsz ezzel a zenei világgal és hangulattal. Egy Disitegration vagy Pornography, de természetesen bármelyik lemez élethű átadása nem lehet pusztán szakmai. Kell az atmoszférára hangolódni tudni, amiben szerintem ugyan jelentős részben szakmai, de kell valami olyan is, ami túlmutat ezen. Az pedig a zenei világ szeretete és átélése. Valahol odamegyek ehhez az atmoszférához egész közel a színpadon. Ezért is szeretjük a külsőségeket is, sőt a vizuál vetítését is, mert ezzel a kifejező erő még autentikusabb. Amivel csak lehet, igyekszünk erre minél jobban ráfejelni, de szerintem a tribute-nak valahol ez is a lényege. Bár többféle tribute létezik: van az eljátszós, meg a saját képre formálós. Mi az előbbiek vagyunk, mert számunkra a Cure egy kész világ.

Az önkifejezés számodra miben testesül meg: a saját ötletek, vagy mindenképp a közösség saját alkotásán át (De Facto, Garden of Eden), vagy a mások művein keresztüli mondanivaló átadásában (Pornography)?

Ezek közül bármiben, ha azt hitelesen kezeled. Sokan nehezen tudják helyére tenni a tribute-olást, a zenekari munkában az alkotói közreműködést, valamint a személyes komponálást. Vagy kibékíthetetlennek érzik ezek között az ellentéteket. Nálam egy fontos szabály létezik ebben: szívből jöjjön, legyen hozzá affinitás és megint a hiteles szóval tudok csak jönni: legyen autentikus hiteles! Mindent lehet a helyén kezelni, nálam ezek a dolgok sosem zárták ki egymást. Amikor az alkotói korszakban éreztem indíttatást, azt csináltam. Sőt, a mai napig írok dalokat, sőt egy csomó zenekarral készített dal is van, amit, még ha alkalom nyílik rá, szeretnék felhasználni. Zeneíráskor csúnya szóval szólva leszarom a trendeket, a marha nagy aktualitáskeresés erőltetett formáját, meg az ál-egyénieskedést. Most félre ne érts, nagyon szeretem az egyéni dolgokat, nyilván a Cure is ezért jön be, sőt általában nagyon sok újításnak bizonyos zenekarokban volt, hogy én voltam a kezdeményezője, de ha nekem épp olyan szám jön a szívemből, ami nem a legegyénibb, de bizsergek, amikor előadom, akkor nem érdekel az, hogy mennyire különleges. Volt, amikor azt éreztem, hogy valami figyelemfelkeltőt szokatlant kell csinálnom, mert azt élvezem, de van, amikor csak szeretek eljátszani egy kedvencemet minél élet hűbben. Ráadásul ez relatív, mert valakiben épp az is lehet a különleges, hogy nem akar mindig simulni az aktualitáshoz, hanem valami érték mellett kitart, és valahol őrzi a hagyományát. Bennem vegyesen működnek ezek a dolgok, többfunkciós vagyok. Ha élvezem, dalt írok, ha azt érzem tribute-olni szeretnék, tribute-olok. Élvezzem! Magamat adjam, azt csináljam, amit szeretek, mert azzal magam adom, bármit teszek. Azért nem fogok pusztán saját számot írni, hogy legyen saját szám, ha törik, ha szakad. Sok előadónak ez jelenti a vesztét: kínlódnak, szenvednek, de már érezni, hogy izzadságszagú. Én inkább nem zenélnék, ha már ide jutok. De remélem, még van bennem több ennél.

Nincs kétségem afelől, hogy nem csak te reméled ezt. Mi a véleményed a mostanában egyre több feloszlott zenekar újraéledéséről? Egyikükben (De Facto) oszlopos tag is voltál, most mégsem vagy jelen. Egyáltalán véleményed szerint hol tart a magyar dark underground, s mi várhat még rá?

Ezt nehéz előre megjósolni, mert sok mindentől függ.  Én személy szerint sok sikert kívánok minden reunionnak, de úgy érzem ennek a zenei világnak a jövőbeni alakulásáért felelősek vagyunk, mind a zenészek, mind a szervezők, mind a közönség. Sajnos Magyarországon divat a sírás-rívás, a feloszolgatás, összeállogatás, viszont én úgy látom, és itt nyomatékosan megkérek mindenkit, akinek nem inge ne vegye magára, hogy a zenekarok belátása a közös együttműködésre, és ennek szervezettebb formájára ugyan kezd kialakulgatni, de még mindig gyerekcipőben jár egy külföldi szcénához képest. Még mindig látok sok féltékenykedést, irigykedést, főleg ha valaki előrébb jut, sőt néha versengést is. Nyilván, mivel az utóbbi években a hazai zenekarokra ebben a közegben nem jártak jó idők, ez miatt már csökkenni érzem ezt a dolgot. Remélem ez egy lecke is lesz annak megértésére, hogy egymás támogatása, segítése nélkül ez nem megy, mert magunkra vagyunk utalva. Most egy kicsit vulgárisan a Ponyvaregényből idézek, hogy "azért ne kezdjük el egymás faszát szopni". Bocsánat, de ezzel valami olyasmit akarok kifejezni, hogy egyáltalán nem kell sem zeneileg sem emberileg túlgondolni ezt, meg kell adni az egészséges önállóságot, mert annál színesebb lesz ez a dolog, de lényeges kérdésekben viszont össze kell fogni, ha élni akarunk és fejlődni, mert ez a német meg a többi piacon is így megy. A szervezőknek, zenekaroknak abban látom ezt, hogy tudjanak néha hasonló műfajokban nagyobb közös erő demonstrációkat csinálni. Lehetőleg figyeljenek oda, hogy ne legyen egymásra szervezés, reklámozzák magukat és egymást is, meg bizonyos dolgokban passzivitás is kerülendő. .Azt meg végleg felejtsük el, hogy ki a jobb, mert ez egy abszolút szerencsefüggő dolog, hogy mikor melyik zenekarnak van sikeres vagy sikertelenebb érája. Szerintem nagyobb egymásra figyeléssel és összehangolt munkával látok egy jó jövőt, de versengésekkel, irigységekkel, rivalizálásokkal csak még katasztrofálisabbat. Én a jobban bízom, és azt várom.

Egyetértünk. Zárásként: ha egy kezdő zenész, aki ebben a világban szeretné megvalósítani önmagát, s tőled, mit sokat megjárt és látott alkotótól kérne tanácsot, mi lenne az az egy mondat, amit szellemiségül, mottóul mondanál neki?

Szeresd és élvezd, amit csinálsz, korlátok nélkül, ne add fel, juttasd el az emberekhez, de a legfontosabb, hogy te éld meg a zenélésben azt a belső katarzist, amit magában is nyújt. Ma már az önmenedzselés szerepe jóval függetlenebben tud működni, mint mondjuk 10 éve. Felvételeket is jóval egyszerűbben olcsóbban lehet készíteni, sőt videókat is. Sok minden áll rajtad, menni kell, építkezni folyamatosan mindenkinek, aki affinitást, kifejezőkészséget érez magában! A többi hozza magát. Hát ez nem egy mondat, de remélem, tudtam segíteni.

Köszönöm a beszélgetést…

Mézer János

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://darkcm.blog.hu/api/trackback/id/tr547607128

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.