2016. március 26. 22:57 - DCM

Rosemary gyermeke vs. Rosemary gyermeke vs. Rosemary gyermeke

Megnéztem az NBC-s minisorozatot, ami összesen három óra. Fél óra után úgy döntöttem, hogy nem veszem alapul, Roman Polanski 1968-as filmváltozatát, majd még később, úgy döntöttem, hogy nem veszem alapul, Ira Levin 1967-es regényét sem. Agnieszka Holland, 2014-es Rosemary minisorozatát úgy néztem, ahogyan ma egy sorozatot illik. Nem akartam abba a hibába esni, hogy összehasonlítsam az egyébként tökéletest a mai trendnek megfelelő horror sorozatok imázsával. Mégsem tudok tökéletesen elmenni mellette, hiszen nyíltan felvállalt adaptációról van szó. Szóval, ez nem afféle urbánus nyafi a régi film vagy regény után, hanem egy szubjektív vélemény (akkor is, ha ez volt az első film, amit ebben a témában láttam).

ira-levin-rosemary-gyermeke-300.jpg
Rosemary és Guy Woodhouse – üde, egyszerű kis New York-i házaspár – álomszép lakáshoz jut egy zegzugos, ódon bérházban, a Bramfordban. Szerelés-mázolás-virágos tapéta-új kárpit-függönyvarrás-szegélyléc-lámpaernyő-áradat-tű-cérna- festék-mérőszalag: Rosemary boldogan tesz-vesz csuda otthonában, miközben a férjecske próbafelvételekre és meghallgatásokra lohol. Kész az új lakás, csillog a krómacél a konyhában, gőzölög a zamatos reggeli kávé, a sarki boltos mindig friss árut tart, a kedves, vén bolond szomszéd házaspár egész tűrhető társaságnak bizonyul. Guy különös véletlen folytán megkapja a nagy szerepet – jöhet a gyerek. Rend, béke, tisztaság, áldott várakozás. De mi ez a lopakodó borzalom? Miért nem alszik Rosemary? Miért került rossz helyre az előszobaszekrény? Miért ül Guy feldúltan a telefon mellett? Miért tűnik el nyomtalanul a jó barát fél pár kesztyűje? Honnan szerez Guy színházjegyet? Mit jelentenek a falon túli hangok? A tamtam? A különös fuvolaszó? Honnan fenyegeti veszély Rosemaryt? Milyen sejtelmes rémségek áldozata lehet magzata? Áldozata? (Árkádia kiadó 1991)

Stephen King a Danse Macabre-ban hosszasan értekezik róla. Viccesen megjegyzi, hogy aki látta a Polanski filmet, annak nem kell elolvasnia a regényt. Azt mondja, Polanski első regényadaptációja, így nyilván nem tudhatta azt a "szabályt", hogy egy filmváltozat elkészítése során a történetet kötelező megváltoztatni. Sőt... A forgatás közben Polanski felhívta Levint, hogy Guy pontosan melyik újságot olvassa a regényben, mert azt szeretné beletenni a filmbe. Levin szégyenkezve vallotta be, hogy csak kitalálta. A feltevés azonban nem volt túl merész, hiszen Levin elmondta, hogy a hihetetlen történetet azzal akarta hihetővé tenni, hogy a regénybe beleépített néhány akkori történést is. Teljesen véletlen volt azonban, hogy Rosemary fogantatása és a pápa New York-i látogatása egy éjszakára datálódott.  Nos, a 2014-es adaptáció hemzseg az átírástól. Míg az eredeti mű erőssége az a kettősség, hogy Rosemary vajon tényleg az ördög gyermekét hordja a szíve alatt, vagy csak saját képzelete játszik vele, addig Holland filmje fél óra után állást foglal, elárulja a rejtélyt. A néző már csak azt várja, hogy vajon Rosemary kijut-e a sötétségből? Van itt azonban egy hatalmas hiba. Miután a nézők számára egyértelművé válik, hogy Rosemary a Sátán gyermekét hordja a szíve alatt, vagyis, itt csak fogja, mert a fogantatás a film felénél következik be, már tudjuk, hogy akárhova is menekülne szegény, a gonoszt mindenképpen magával viszi. Így kerül a film önnön csapdájába. Egyébként, az eredeti mű utolsó fejezetéig nem voltam biztos a végkifejletben. A történet Rosemary szemszögéből mutatja be az eseményeket, a háttérben zajló eseményekből csak foszlányokat látunk és hallunk, míg végül magunk is paranoiásokká válunk (képzelem, hogy mit élhet át egy várandós nő az olvasása közben). Sokat segített ebben Minnie és Roman, az idős, bohókás szomszéd házaspár figurája, akiknél nyilvánvaló, hogy nem stimmel valami, mégsem vagy teljesen biztos benne, hogy ők állnak a borzalmak hátterében. Levin és Polanski sejtet velük kapcsolatban (is). Kifejezetten szerettem az idegesítő viselkedésüket, mint a könyvben, mint a ’68-as filmben (Minnie Castevetet játszó Ruth Gordon, Oscar- és Golden Globe-díjat is kapott az alakításért). Ezzel szemben Holland, egy korántsem idős (legalábbis látszólag nem), sötét házaspárt alkot Castevetékből, akikről messziről ordít, hogy nincsenek rendben. Mégsem hibáztatom emiatt. Levin regénye a mai filmvásznon már nem ütne akkorát, mint annak idején Polanski filmje.  Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy ez volt az első olyan film, ami a Sátán eljöveteléről szólt. Ha nem készül el, akkor valószínűleg sem Az ördögűző, sem pedig az Omen nem kapott volna zöld utat.

A másik, hogy a regény és az első filmváltozat egyébként azokban a krízishelyzetekben gazdag hatvanas években jelentek meg, amiben a feminizmus második hulláma is megindult, egyre több nő került a felsőoktatásba, majd elkezdték szabályozni a fogamzásgátlást, az abortuszt, és a nemi erőszakot is Amerikában. Rosemary egyébként is egy kalitkába zárt madár, akit mindenki felügyel, mindenki megmondja, hogy mit kell tennie, a szomszéd idős házaspár, a barátai, és a férje is. Azonban nem csak társadalmi, hanem vallási szatírának is tekinthetjük a művet. Rosemary még gyermekként vallásos nevelést kapott, de felnőtt korára, elmondása szerint szabadgondolkodóvá vált, később, terhessége alatt azonban visszatér a hite. És pont ez a szilárd hitalap az, ami a végén elfogadtatja vele, saját gyermekét.

A mai mozi vagy jelenesetben tv-s filmek/sorozatok esetében meghatározó fontosságú a látvány. Valószínűleg ezért a rengeteg mellékszál, a sok új szereplő, átírás (Hutch figuráját kettészedték, egyik egy pap, a másik Rosemary barátnője. Behoznak egy rendőrt, egy korábbi vetélést, és Terry figuráját egy házaspárra cserélték és sorolhatnám még). Ha van olyan, akit látványosan ki lehet nyírni, és emellett a néző is megkapja a heti borzongásadagot, nyert ügye van a sorozatnak. A siker pedig instant borzongásbombákkal elérhető. Holland pedig eléri amit akar, a történet mellékvágányra futásától eltekintve, biztos kézzel alkotott egy izgalmas horrort.

A színészek egyébként nem rosszak. Kicsit sajnáltam, hogy Rosemary (Zoe Saldana) figurája erős. Elsikkadt az a belső harc, ami a kislány és a felnőtt Rosemary között zajlik. De ugyanez a bajom az utolsó jelenettel is. A gyermek elfogadása, ami annyira drámai volt Levin regényében és Polanski filmjében is, itt túl gyorsan megtörténik. Alapvető különbség, és ezt talán csak a nézőpont magyarázhatja, az eredeti műben a gyermeknek „sárga vadállatszeme” van, míg Holland filmjében tökéletes kék. Hiszen a gonosznak sok arca van. Van, amelyik megrémít és van, amelyik magához édesget. Holland szerint az utóbbi. És jól van ez úgy is.

„Na, lássuk, kis fura szemű Andy babám, tudsz már mosolyogni? Na, nem mosolyogsz egyet a mamának?”

Horváth István

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://darkcm.blog.hu/api/trackback/id/tr658528760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.