Novemberben jelent meg a Swallow the Sun új albuma 'Songs from the North I, II & III' címmel, s igen, mint ahogyan a címéből is sejthető, a műfaj történetében egyedül álló módon tripla (TRIPLA!!!) lemezként látta meg a napvilágot. Noha magát az alkotást külön ajánlóban szeretnénk bemutatni, előre szeretném bocsátani, hogy ez a produkció fantasztikus, elejétől a végéig lenyűgöző, harmonikus, tökéletesen összeállított anyag lett, a 21. századi doom metal koronaékszereként is jellemezhetném. Jelen cikkbe azonban mégis elsősorban struktúrája, mérete, és létjogosultságának kérdése miatt idéztem be.

A megjelenés kapcsán Juha Raivio dalszerző, zenekarvezető azt nyilatkozta, a hatalmas méret oka a koncepció mellett természetesen az is, hogy visszavezesse a zenét ahhoz a formátumhoz, ahová tartozik: a nagylemezhez. Itt álljunk meg egy szóra. Vajon ténylegesen igaz az előfeltételezés: a zene elfordult a nagylemez formátumától? A bejegyzés megírása előtt számos ismerősömet, barátomat (akik közt igen nagy arányban fordulnak elő zenészek is) kérdeztem meg, mit gondolnak erről a témáról. És igen, a rögvalóság az, hogy elsöprő többségben egyet értettek ezzel a kijelentéssel. A nagylemez és az album fölött eljárt az idő, túlságosan terjedelmes, lomha, és nagy időigényű formátum lett. Emellett zenével foglalkozó lelkes amatőrként saját példámon is megtapasztaltam olyan véleményeket, miszerint nem érdemes a közönséget megváratni azzal, hogy akár egy-két évet is dolgozol egy új nagylemezen, mert egyrészt úgysem fogják végighallgatni, másrészt pedig ha időről időre nem produkálsz valami újat, egészen egyszerűen elfelejtenek, kiesel az aktív érdeklődési körükből. Összegezve tehát: a nagylemez túl hosszú, túl sok figyelmet követel, és sok időbe tart elkészíteni.

Adódik hát a kérdés: mi marad a zene számára? Marad az egy dal szerepe egy lejátszási listában a telefonon, esetleg a 3, maximum 5 dalos kislemez, s ez is csak komoly megszorításokkal. A CD, mint hanghordozó halálát direkt nem kezdem el kielemezni, még a magam fajta vaskalapos őskövületek számára is világos, hogy ez a típus a végét járja (kazetta teljes halála, és a vinyl átmeneti virágzása mellett), nekem is telefonomon csendülnek fel az általam kedvelt előadók lemezei, ha úton vagyok valahová. Emellett teljes létjogosultsága van a mind a kiadók, mind pedig önmagunk által szerkesztett válogatásoknak, hiszen mindenkinek vannak egy-egy előadótól kedvenc dalai, és kell is, hogy egy nagylemezből kiemelkedjen egy-egy slágerszerzemény, mely klipet kap, amit rádiók játszanak, ami az albumon elfoglalt szerepe mellett önálló életre kel, s esetleg egy kislemez formájában is elindul szerencsét próbálni. A pop kultúrában mindig is jelen volt a sláger igénye, s ezáltal a teljes nagylemeztől az egy-egy kiemelkedő teljesítmény felé való törekvés.

Vannak azonban olyan irányzatok, elsősorban az underground-on belül, melyek egészen egyszerűen nem alkalmasak az egy dalba történt bezárásra. Túlmutatnak azon, nagyobbra, többre szeretnék felhívni a figyelmet, olyan mondandóval rendelkeznek, melyet nem lehet három és fél perc alatt kiközölni a közönség felé. Ezek azok a műfajok, és előadóik, melyek koncepcióban gondolkodnak. Több dalt kötnek össze, gyöngysorként egy téma szálára fűzik fel őket, s bár ezen anyagokban is van klipes dal, van slágergyanús szerzemény, mégis az egész aspektusából szemlélve minden tétel egyenértékű, egymást kiegészítő teljeset alkot. Az epic, vagy a doom metal az előbbi jellemvonások iskolapéldája is lehetne.

Ám, noha a az említett nagyobb tartalom igényelné a ráfordított időt, és odafigyelést, mégsem kapja ezt meg. A zene a fogyasztók elsöprő többségénél egy okos telefonba préselt aláfestő zajként szolgáló playlist-té silányult, mely úgy lett a mindennapjaink része, hogy noha élni sem tudnánk lassan nélküle, törődni sem akarunk vele. Hiszen gondoljunk bele: a világ lakossága az élete felét úgy tölti el, hogy valahová úton van. Munkába, hivatalba, nyaralni, sorban áll, s közben szinte mindenkinek be van dugva a füle, s miközben ügyes-bajos dolgait végigéli, végiggondolja, kedvenc nótái folyamatosan ott csengenek a fejében, frissen letöltött zenetárából. Lehetne azt mondani, hogy ez egy szép dolog, s lám-lám, a zene mindenhová elkíséri embertársainkat. Azonban így a zene értéke azonossá vált magával a sorban állással, a buszon üléssel, a vonaton zakatolással. Ezen tevékenységekben szinte képtelenség a zenére úgy odafigyelni, ahogyan egy-egy adott alkotás tartalmánál, komplexitásánál, és terjedelménél fogva megérdemelné, mi több, jogosan megkövetelné. Sokszor már egy dal esetében sem, nemhogy egy teljes albumnál.

Szemléltetésül a hang mellé hívjunk ide a kép, és a szó világából egy-egy példát, legyenek ezek a film, és a könyv. Egy hatvan perces albumhoz hasonlóan egy két órás film, és egy négyszáz oldalas könyv is egy témát jár végig, egy koncepcióra fűzi fel jeleneteit, fejezeteit. Ám gondolkodjunk el, mi lenne, ha egy könyvből nem a teljes tartalmat, csak egy mások által javasolt kedvenc fejezetet olvasnánk el? Vagy éppen mi lenne, ha egy fimből csak egy-két jelenetet tekintenénk meg, hivatkozva a rohanó világra, a sok teendőre, és számos egyéb problémára. Ha a Star Wars-ból csak a Halálcsillag elleni támadást néznénk meg, az önmagában is kétségtelenül egy élmény volna, ám megértenénk a lényeget? Tudnánk miért mentek oda? Látnánk értelmét az egésznek? Nyilvánvalóan nem. A nagylemez esetében is ugyanez a helyzet: ha nyolc dalból csak kettőt hallgatsz meg, nyilván kapsz egy élményt, ám a teljes egésszel nem leszel tisztában. Magadat fosztod meg az élménytől, és a több tartalom felismerésétől.

A helyzet azonban a zene esetében sajnos  még ennél is rosszabb: míg egy könyv, vagy egy film esetében talán sosem jutunk el a teljes korpusz hiányához (mindig ott lesz a lehetőség a teljes kötet elolvasására, s a teljes film megtekintésére), a muzsikusok esetében már egyre több helyen felütötte a fejét a "nincs értelme lemezt, koncepciót készíteni" gondolat. Számos rendkívül jó előadó letett már erről, nem látja maga sem létjogosultságát már ennek, s kénytelen-kelletlen igazodik a trendekhez. S az igazodás folyamán elvész az a tér, az a közeg, melyben a komolyabb gondolatok, az egy dalnál több tartalom, a nem egynyári slágerek születnek. Természetesen a helyzet még nincs veszőben, reméljük, az ilyen, és ehhez hasonló vészharangok még időben kondulnak meg. A többi rajtatok múlik...

Mézer János

Rövid történet leírás:
„Az 1700-as évek második felében valahol Dél-Franciaországban arról suttognak, hogy egy titokzatos szörny garázdálkodik a környéken. Főleg asszonyokat és gyerekeket ragad el, s már legalább száz áldozatot marcangolt szét. A király értesül a lakosság körében növekvő pánikról, ezért odaküldi legkiválóbb katonáit, hogy keressék meg a szörnyet és végezzenek vele. Grigoire de Fronsac, a ragyogó ifjú természettudós és irokéz indián vértestvére, Mani - akivel akkor találkozott, amikor Amerikában szolgált - rájönnek, hogy a király katonái képtelenek megtalálni a szörny nyomát Gévaudan sűrű erdőiben, ezért Grigoire-nek kell utána erednie. Idővel kiderül, hogy a fenevad képe nem szörnyeteg, hanem valamiféle vadállat, melyet arra idomítottak, hogy öljön. Egy újabb kegyetlen gyilkosság után XV. Lajos a főispánját, Beauterne-t bízza meg, hogy személyesen irányítsa a szörny elfogását. Beauterne pár napon belül jelenti, hogy sikerrel járt, és végeztek a vadállattal. A tetemet Párizsba viszik, hogy bemutassák az udvarnak, ám a tudós Fronsac rájön, hogy Beauterne csapata csupán egy farkast mészárolt le.” (port.hu)

Nos, ez is egy olyan film, amit vagy imádnak, vagy utálnak. Ez főként Christophe Gansnak köszönhető. Tőle kaptuk a fent nevezett filmet, továbbá a 2006-os Silent Hill- A halott várost, az 1995-ös Könnyező harcost, és az 1993-as Nekromikont.
Így már kicsit érthetőbb, hogy egy nem szokványos sztorival és sokaknak kicsit fura, már-már
művészi képvilággal rendelkező egész estét művet kaptunk. Tény azért kicsit furcsa, a capoeira és kung fu mozdulatokkal verekedő indián harcos.
Erre is egyszerű magyarázat van. A rendező megszállott Bruce Lee rajongó. No meg a rézbőrű idegent alakító Marc Dacascos jelenléte, akinél botorság lenne kihagyni csodaszép mozdulatait- ugyanis tehetséges harcművész, bár erős B- kategóriás filmekkel verte meg az ég. Persze más színészek is szépen domborítanak az alkotásban. Vincent Cassel (szintén capueira művelő) karakteres arca remekül illik a félkarú nemeshez, akivel egyébként nyomozóként is találkozhattunk már, egy másik klasszikus filmben. A Bíbor folyók…. erről lehetne ódákat zengeni, de ott van még Monica Belluci örök szépsége is, aki most egy szörnyen titokzatos kártyavető nő szerepét kapta. És nem csak a jóslásban tartogat meglepetéseket.
A film cselekménye többfelé ágazik, először szimplán horror szerű hangulattal kezd, majd megjelenik az akció, az intrika, a politika, a szerelem. Mindenből kapunk egy keveset, de éppen eleget ahhoz, hogy végig nézzük, akár többször is.
A rendező és forgatókönyv író, amikor megkapta a szabad kezet, rögtön beleírt a forgatókönyvbe némi akciót, jobban kidolgozta a fő figurákat, Mani figuráját teljesen átírta- s ez által lesz olykor az embernek némi western hangulata is. Neki hála lett Maninak és a „hű Fronsac lovagnak” közös harci jelenete. Amiért igen hálásak lehetünk.
A film túllépte a tervezett forgatási időt és az első körben rászánt költségeket. De a 300 fős stáb, és a rendező ragaszkodott az eredeti elképzeléshez, így 85 látványos díszletet, némi –ma már kissé elavult- digitális látványt kaptunk végül. Az igen szép látvány, olykor megérne egy 3D változatot, annyira pazar helyszíneket találtak. Nekem kifejezetten tetszett az a jó pár lassított- kimerevített kép is, amit jó párszor megcsodálhatunk a filmben.
A készítők számítása végül bevált. A kosztümös- fantasy- horror- misztikus- kung fu- nyomozós- szerelmes film, tetszett az amúgy finnyás franciáknak.

Végezetül egy kis érdekesség a filmhez.
Kevesen tudják, de a film nem kitalált eseményeken alapul. Még a réges-régi Mi Micsoda sorozat egyik része, ami a farkasemberek legendáival foglalkozott, még ott is meg lett említve a gévauda-i rém. Lozere megyében a 18. század vége felé tényleg különös és véres dolgok történtek. 1764-ben írtak először a rém felbukkanásáról. Egy pásztorkislányt támadott meg, akinek az volt a szerencséje, hogy a marhacsorda amit őrzött, megvédte. Ezt valószínűleg a kis borjak miatt is köszönhette. A kislány egyike lett így a kevés túlélőknek, aki leírhatták a lényt. Az állat tehén nagyságú, vastag csíkos bundájú, hosszú bojtos farkú volt, aminek a pofája agárszerű volt.
A filmben kicsit bonyolítottak ezen, de ez a dolog is csak jót tett a műnek.

Persze aztán lett belőle farkas, meg két lábon járó gonoszul nevető förtelem, vörös szemekkel. A szokásos szörnyteremtő kocsma történetek gyorsan elszaporodtak. No és persze- amit a mozi alkotásban is remekül beleszőttek- a helyi papnak is megvolt a saját elmélete. A rémet az Úr küldte, büntetésnek azoknak, akik az Isten ellen való életet éltek. A mészárlás híre végül eljutott a királyi udvarba is. XV. Lajos „szörnyvadászokat” küldött Gévaudanba. A szörnyet megsebesítették, ami hosszú hónapokra eltűnt. Azt hitték, hogy belehalt a sérüléseibe. Biztos, ami biztos számtalan farkast is lemészároltak akkoriban. Azonban egy napon a rém visszatért. Így maradhattak a katonák, az önjelölt rémvadászok, akiket a helybéliek láthattak el. Nem volt egy vidám és bőséges időszak ez a parasztok számára. De legalább retteghettek. Az emberölő rém végül három évig uralta a környéket és az emberek rémálmait. Több mint száz embert kapott el. Többnyire nőket és gyerekeket. Kevesen élték túl a támadásait. Ha belegondolunk, akkor átlagosan kéthetente egy áldozatot szedett a szörnyű fenevad. A leírások alapján főként a fejet vagy a nyakat támadta meg a lény. És ezt kevés állat teszi meg. A színe legtöbbször vöröses volt, a hátán csíkokkal és kellemetlen szagú. Aztán, mint a mesékben feltűnt egy istenfélő farkas vadász. Jean Chastel 1767-ben lelőtte a bestiát, egy ezüst pisztolygolyóval. Állítólag. Bár ennyi idő után, simán hittek az amúgy is babonás emberek, a farkasemberben. A leírások alapján egy hatalmas termetű farkasszerű lény volt, amit a lelövése után tényleg felboncoltak és egy kislány maradványait találták meg a bendőjében (nem, nem- ez nem a Piroska és a farkas).
Nem sokkal később egy szokatlanul méretes nőstény farkast is lelőttek, ami persze csak a rém párja lehetett. A királynak is látnia kellett a fenevadat, így elvitték neki a tetemet. Az viszont bomlásnak indult az úton, így gyorsan el is temették valahol. Hogy miért nem a tetthelyen tömték ki, vagy csak rosszul tömték ki a sokat megélt vadászok, arra nincsenek utalások.
A filmben feltűnő „boszorkánymester” is megjelent a legendában. A helybéliek szerint egy „farkasgazdának” nevezett sötét erőket használó alak irányította az állatot. A megoldás a mai hiányzik,megfelelő dokumentumok és az elásott rém maradványai hiányában. Különböző ötletetek persze a mai napig fenn maradtak. Egy kissé elmutálódott farkas, vagy netán hiéna lehetett a tettes. A leírások 42 fognyomot említettek, de a hiénának meg nincs annyi, a farkas meg ritkán vörös. Még az oroszlán is szóba került- no de egy oroszlán? Télen a hegyekben? A színes bőrpáncélba bújtatott, idomított emberevő kutya is felkerült a listára. Ez is ismerős a filmből nemde?
Néhány elvetemült nem félt- félnek emlegetni az Andrewsarchust „kóbor” példányát. A leírás végül is illik rá, csak a kor meg a helyszín nem. De ez utóbbi is színesíti az elképzeléseket. Mások szerint egy brutális sorozatgyilkos volt az elkövető, szőrmékben esetleg egy idomított állattal. Bármi is az igazság, valószínűleg sosem derül már ki. A Farkasok szövetsége azonban remekül összekombinálta a történteket, a legendákat, a babonákat… a tájképekkel, az esővel, a hóval, a szerelemi szállal, az akció jelenetekkel, és a zenével. Mindezt egy frappáns és szép lezárással nyakon öntve.

Tordai Gábor 

Az Elefánt/ember előadás kapcsán már hallhattatok a Genéziusz Színházról. Nos, itt egy nemrég készült beszélgetés a társulat vezetőjével, Horváth Istvánnal. A műsor folyamán szó esett a társulat múltjáról, jelenéről, jövőjéről, s tágabb kitekintésben is elhangzott néhány gondolat az alternatív/független színházak sorsáról/sorstalanságáról, a pénzügyi hiányokat pótló kreativitásról, és az előtáruló perspektívákról is.

A műsorvezetői posztot a szerkesztőség egyik tagja, Mézer János foglalja el. 

Talán a legnagyobb, legtartalmasabb mondanivalóval rendelkező magyarországi skandináv metal zenekar énekes-szövegírója. Mikus Tamás (Tass) az Agregator 1997-es színre lépése óta a hazai dark/metal élet oszlopos tagja, a nevéhez köthető kidolgozott, lírikus szövegvilág, és a dühös, erőteljes zenei háttér remek kombinációjának köszönhetően az egyik legkarakteresebb magyar underground együttes első embere. Vele beszélgettünk a 2015-ös Nightbreed fesztiválon, Ecsegfalván.

Egy kicsit az ún. „Hőskor” előtti időszakról szeretnélek kérdezni. Mikor volt az a pillanat, amikor benned elkezdődött kialakulni az ehhez a világhoz tartozási vágy? Nyilván az Agregator okán magad is a magyar dark-underground alapkőletevői közé tartozol, ám engem nagyon érdekelnének a személyes kezdetek.

Először is örömteli, ha valakiben a munkásságunk ilyen pozitívan csapódik le, köszönöm, hogy így gondolod. Nagyjából 1997 körül kezdtük. Akkoriban Tatabányán a Dózis nevű rock-kocsmába jártunk, Sing Sing-et, Pokolgépet, és Black-out-ot hallgattunk, ezek koncertjeit látogattuk, ám már ekkor elkezdtek beszűrődni az életünkbe a különböző északi metál zenekarok dalai, illetve olyan, akkor már klasszisnak számító előadók, mint a Paradise Lost, vagy a Moonspell. Ők már inkább a darkabb, goth-osabb vonalat követték. Ezek a zenék agyonmásolt kazettákon, néha egy-egy eredetin is eljutottak hozzánk, de élőben sajnos nem. A részvételi szándék egyszerű volt: rockerek vagyunk, zenét kell csinálnunk. A Dózisban szinte mindenkinek volt valamilyen zenekara, ami vagy Metallica-t, vagy Iron Maiden-t játszott, és eléggé kínos lett volna ott bárkinek, akár a csajoknak is azt mondani, hogy mi nem játszunk semmilyen zenekarban. Volt egy adott társaság, akikkel kitaláltuk, hogy nekünk is kellene valami zajongási lehetőség. Felszerelkeztünk használt hangszerekből, kibéreltük a termet, és feldolgozásokkal kezdtük: My Dying Bride, Amorphis, Tiamat. Noha tudtuk, hogy nem ilyen koncertekre járunk, éreztük, hogy nekünk erre a vonalra van szükségünk. Ez még inkább magunknak szólt, ám ebből jött az, hogy a dolgot tovább kell fejleszteni. Így lettek meg az Agregator táborok, jóval a ma ismert Agregator születése előtt. Sátrazások, baráti összejövetelek. Ekkor jött az ötlet, hogy csinálni kellene valamilyen saját zenét. Készültek is demok, logókat rajzolgattunk. Ez még mindig komolytalankodás volt, ám egy idő után tényleg elkezdtünk saját dalokon dolgozni, megszerveztük a tagokat, és két év múltán, 1999 júniusában volt egy olyan koncertünk, ahol minden olyan volt, mint egy igazi zenekarral. Az itt játszott dalok egy része most is ismert, hiszen megtalálható a Puszta lét című kiadványon. Itt már csak saját dalokat játszottunk, és itt múlt ki belőlünk a feldolgozások játszása utáni vágy. A kérdésedre válaszolva így alakult ki ez az egész: egy egészen más stílusbeli környezetben egy idegennek számító vonalat hoztunk létre, pusztán azért, mert tudtuk, ha ilyen zenét akarunk hallani, akkor magunknak kell azt eljátszani. Így született meg a ma ismert Agregator Tatabányán.

A Magyarországon ebben az időben jellemző műfajbeli hiányosságok motiváltak ezek szerint benneteket a saját dalok készítésére?

Részben igen, részben nem. Igen, mert ha olvasok a sorok közt, akkor igen, így történt. Másrészt viszont őszintén szólva a saját önző vágyaink hajtottak bennünket. Nem voltak távlati célok kezdetben. Zenélni akartunk, és olyan zenét akartunk, amit mi szeretünk. Persze benne volt egy hiánypótlás, ám a többi, sokszor szerintem túlcizellált, túl dark, túl goth zenekarral szemben mi agresszívek, dühösek voltunk. Oda tartoztunk mi is, de sokkal rockosabbra vettük a formát, kicsit hasonlóan, mint akkoriban a Without Face, vagy a Dethroners.

Az említett zenekarokkal ellentétben azonban az Agregator egyik legkomolyabb védjegye a szövegvilág, ami a kezdetek óta magyarul van. Ráadásul ezek a szövegek a zenei stílusban előforduló egyéb zenekarokhoz képest lényegesen lírikusabbak, költői képekkel tűzdeltek. Szerinted, mint szövegíró szerint, hogyan fér meg ez a zenei kemény vonalas düh, és a lírikus szövegvilág egymás mellett?

A mi esetünkben a düh nem a háború vagy hasonló dolgok dühe, sokkal inkább a küzdelemé, egyfajta éhségként jelenik meg. A ’Vándor a porban’ című dal zenéje hiába lassú, szövege hiába lírikus, ez egy dühös nóta, ami arról szól, hogy az ember járja az útját, mert járnia kell, és ennek ellenére a végén mégsem ér el a személyes küzdelmeivel semmit. De akkor is újra falnak kell menni, újra a földre kell esni, feltámaszkodni a porból, leporolni magunkat, és újra nekimenni a falnak. A saját utat kell járni egy olyan világban, ami alapvetően alkalmatlan arra, hogy a saját utadat járd. Ha mégis sikerül, akkor biztosan győztesen kerülsz ki ebből, legalább magad előtt. Az Agregator-ban ez a düh: szeretnél önmagad lenni, önmagadat kell belülről megtalálnod, ebben a jelenlegi világban. Azt próbáljuk megírni a dalokban, hogy milyen dühre van szükséged ahhoz, hogy végig tudj menni az utadon, hogy önmagad lehess. Így minden szöveg belülről próbálja megfejteni a világot. Az Emberségnél az volt a cél, hogy egy személyben a világ vetületei hogyan jelennek meg, egy emberen belül. Ezért ez a düh nem pusztító, sokkal inkább építő hatású, hogy erőt kaphass a mindennapi újrakezdéshez. Talán emiatt az emberközeliség miatt szeretik a szövegeimet.

Mennyire fontos számodra egy koncerten a nézők szellemi feltöltődése a zenei élmény mellé?

Egész biztosan benne van ez. Ha valaki eljön egy Agregator koncertre, akkor azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy ki tudja ordítani magából mindazt, amit szeretne a mindennapi életben, hogy a dalok hozzásegítsék a mindennapi igazságok kiüvöltéséhez. Ha valaki jól érzi magát a koncertedet, akkor talán másnap úgy tud nekiállni a dolgainak, hogyan ő szeretne.

Hogyan éled meg a bűnt, és a bűnösséget?

Nekem a bűn a mindennapi dühömet kérdezi. Elfogadok bizonyos szabályokat, mint például ’Ne ölj’, ’Ne lopj’, amik olyanok, amiket alap, hogy elfogadunk, ám ezeken felül nem tartom lehetségesnek, hogy ne szegjünk meg bizonyos dolgokat: ’ Házasság előtt ne feküdj le senkivel’, vagy egyéb olyan irrealitások, amiktől elmegy az eszünk. Lehetetlen a legtöbbet betartani, mert a legtöbbnek semmi értelme. Egyszerűen nem tudsz úgy élni, hogy valamilyen szabályt ne szegj meg. A bűnösség az, ha elfogadom azokat a szabályokat, ami azért kell, hogy másnak ne ártsunk, de biztosan megszegek ezer másikat. És ha egy szabályt megszegsz, onnantól bűnös vagy. Biztos, hogy a rock’n roll-lal is megszegünk egy csomó szabályt, ha mást nem, szépészeti szabályokat. Én így élem meg.

Mi születik előbb: szöveg, vagy zene? Hogy születnek a szövegek?

Régen szöveg, ma zene. Régen egyszerűbb volt, mert én írtam a zenét is, viszont most már vannak képzett gitárosaink, akik mássá teszik a felállást. A sorrend úgy van, hogy először van meg a lemez címe. Az Emberség egy hirdetésből jött, ami egy villanypóznán volt kitéve, arcok voltak rajta, és az jutott eszembe, hogy mit jelent valóban embernek lenni, mit jelent itt benn egyedül emberként létezni? Ez nagyon fontos, mert az élet nagy dolgait mindig egyedül éled meg. Akármilyen nagy szerelmed, vagy akárhány gyereked van, még egyedül ülsz be mondjuk a fogorvoshoz, vagy minden egyéb bajban egymagad maradsz, neked kell megoldanod a gondjaidat. A dalok erről szólnak: bizonyos emberi érzelmek hogyan mennek át egyedül rajtad. Hogyan szembesülsz majd velük? A Szürkület szintén egy képből jött, egy dühös szürkületet jelent, krómszín szürkület, ami lefelé vezető dühös utat mutatja. Tehát mindig először koncepció, utána dalok, a zene csiszolása, és utána minden egyes nótának lesz egy olyan hangulata, amit egyenként megnézek, hogy hogyan illik a koncepcióba. Milyen érzelmet hoz ki belőlem? Utána mindig jönnek az odaillő szavak, amit a legjobban tudják a megtalált érzelmet közvetíteni. A következő koncepció is így születik, a címe ’ Semmiből a semmin át’ lesz.

Az eddigi koncepciókat összeolvasva, egybevetve azt a kreatúrát, amit eddig letettél az asztalra, mi lenne az az egy mondat, aminek a fonalára minden dalotok felfűzhető lenne?

Légy az, aki szeretnél lenni.

Köszönöm szépen!

Mézer János

Jakub Rozalski  első ránézésre egy látomásokkal megvert megszállott szovjet festő. De nem.Ő egy hamburgi, mára leginkább digitális festőművész. Élvezetes látni a modern sci-fi és a régi lengyel faluk ötvözését, ami azért egy ici-picit beteg a maga módján. Műveit simán el lehet képzelni, hatalmas graffitiként valamely falon.

További alkotások és információk a művész honlapján:

https://jakubrozalski.artstation.com/

Pornography, De Facto, Garden of Eden. Szintetizátor, gitár, ének, frontemberség. Számos szervezkedés, lemezlovasság. Kisduda Árpád jócskán kivette a részét hazánk dark-életének mind alakításából, mind gyarapításából az elmúlt másfél-két évtizedben. Vele beszélgettünk:

Sok emberrel találkoztam már, akik meghatározó személyei a hazai dark/gothic kultúrkörnek, azonban te vagy az, aki véleményem szerint, ha lehet így fogalmazni, az egyik legjobban hozzá értő, az egyik leginkább járatos a szubkultúra történetében, milyenségében. Mi vonzott téged ebbe a világba, egyáltalán hogy kezdődött számodra mindez?

A dark rock, mint műfaj az életembe olyan 1989 vége 1990 eleje körül lépett. Mondanom sem kell, hogy ennek meghatározó zenekara a Cure volt. Az első kisstadionos koncertjükön ismertem meg őket igazán először. 16 éves Depeche Mode-osként hallottam róluk, és mivel akkor szinti popper voltam, először viszolyogtam egy élő zenekar gondolatától, mert, hogy őszinte legyek, én még a gitárt sem szerettem (ez most elég paradoxul hangzik). Aztán, amikor meghallottam a zenéjüket (a Cure-nak), az egyedi atmoszféra, és a feltűnően tiszta, "szép" hangszerelés fogott meg. Úgy ahogy a gitárt Robert kezelte (flanger chorus effectek) az nagyon bejött, meg néhol a dús billentyűs hangszerelés is (nem véletlenül lettem később szintis). Egyre jobban belemélyedtem a hangulatába, a szövegvilága pedig olyan lelki problémákat, és szembenállást boncolgatott a világ gépiességével érzelmi kiüresedésével szemben, amit nap, mint nap éreztem én is. Akkor tudtam, hogy ők lesznek a másik zenekar, akit a Mode mellett beengedek az életembe, sőt ebbe a zenei irányba kell tapogatóznom, mert ez talál meg igazán. Így jöttek aztán sorban a Sisters Of Mercy, a The Mission, a Fields of the Nephilim, a New Model valamint a 90-es években a goth metal nagyjai is. Szóval mindazok, akik a zenéjükben a borongósságot, a dark atmoszférát remek dallamokkal párosították. Éreztem, hogy ez az én világom. Így összefogva...

Miért fontos rávilágítani ezekre a lelki problémákra? Az alapvetően borongós szövegvilág, és a melankolikus zenei hangulat egy negatívabb világlátásra hajlamos ember esetében még mélyebbre visz, vagy kiutat is képes mutatni?

Is-is. Tudod, amikor ezeket a problémákat a szőnyeg alá söpörtetik az emberrel, vagy igyekeznek lenyomni kellő ismeret nélkül, sokszor azt hiszik, hogy ezzel elmúlnak. Pedig sajnos nem. Sőt, van, hogy bizonyos helyzetekben még intenzívebben bukik mindez egyszer felszínre. Sok ember életében sajnos volt, hogy a túl sok elfojtás, esetleg egy őszintétlen önismeret vagy öngyilkossághoz, bekattanáshoz, vagy indokolatlan, irreális agresszióhoz, esetleg bűnözéshez vezetett. Én úgy vagyok ezzel, hogy bármilyen közhelyesen hangzik, legyünk mindenben őszinték. Elsősorban magunkhoz. De másokhoz is, még akkor is, ha ez mindkét félnek fáj, mert így legalább a lelkiismeretünkben stabilak tudunk maradni. Most félre ne érts, ezt nem úgy értem, hogy mindenki legyen tartósan depressziós, ha lelki problémákkal szenved, és ezt állandóan erősítse magában, de a problémákat-visszásságokat a világban igenis mondjuk ki, és legyen, aki ezt igenis hangoztatja és felvállalja. Persze én az ál-szomorúakat sem szeretem, akik a stílusbeli sznobizmus miatt erőltetik magukra ezt pózként, mert ez ugyanúgy hazug számomra, és nem hiteles. Én sem vagyok egy klinikai depressziós eset, sőt aki ismer, az tudja mennyire sokat nevetek- nevettetek, meg mennyire iróniával és öniróniával kezelem az életet. Viszont ez az a zenei forma az amiben én egyrészt a legjobban érzem magam, másrészt amiben én a jó és rossz érzéseimet akár terápiás jelleggel is ki tudom fejezni. Tehát mélyebbre is vihet, de az számomra az legyen inkább felismerés. Ám bizonyos példákat látva viszont igenis tud alternatívát és talán kiutat is jelenteni némely problémákból. Ezt mindenkinek a megítélő képességére bízom.

A The Cure miért olyan kiemelkedően fontos számodra? Az előzőekben említettél néhány dolgot, ám az nem derült ki, hogy ez egy időbeni elsőbbség csupán (ezzel a zenekarral találkoztál leghamarabb), vagy ha például a Sisters of Mercy-t ismered meg hamarabb, akkor is a The Cure lenne a legfontosabb számodra? Mivel jelentenek számodra többet ők bárkinél ebben a szcénában?

A Cure számomra valahol több mint ez a stílus, mert ők szélesebb zenei spektrumon mozogtak, mivel az ő zenéjükben a 80-as évek new wave-je, a melankólia, a rock indíttatású zene, és a pszichedelikus szétesés, valamint a szélsőségesen vidám bolondozás ugyanúgy megfér egymás mellett. Az tetszett bennük a legjobban ahogy ezt úgy képesek összehozni, hogy mindenben az ő jellegzetességeiket hallod félreismerhetetlenül. Valahol én is ilyen zenét szeretnék szellemiség szempontjából csinálni. Bár mondtam, hogy a dark tágabb keretein belül érzem leginkább az együtt rezgést zeneileg, de a Cure számomra abban is unikum, hogy ők a bolondos dolgaikat is egyedien tudják kifejezni. Élik ezt, nem stílusgyakorlat náluk. Sokan kérdezték már tőlem, hogy ha dark beállítottságú vagy, akkor hogy tetszhet neked mondjuk egy Wild Mood Swings lemez a Cure-tól? Na, ez nem is olyan könnyű válasz, de tudni kell, hogy az a lemez pl. a latinos kicsit nyáriasabb hangzása ellenére nagyon komoly témákat boncolgat és egy érdekes paradoxon áll ott fenn. Igazából itt lép be az, hogy ki mennyire tekinti ezt stílusbeli panelnek. Én inkább élem ezt az érzésvilágot a színeivel együtt (mert hogy ennek is van több színárnyalata), minthogy annyira arra ügyelnék, megfelelek-e a zenei paneleknek. A kettő meg elég más, mert egy zenén én van, amikor érzem, hogy mikor lett őszintén összerakva és mikor csak akar olyan lenni, mint amit hangoztat. Más a stílusbeli szimpátia, más a trendlovaglás (igen ez a szó nagyon furán hangzik a dark berkekben, mivel a műfaj annyira most nem trendi, de emlékszem, amikor bejött ennek a stílusnak a virágzása, mennyi igénytelen mesterkélt fércművet hallottam, amit dark goth jelzővel illettek. Ahol csak a paneleket majmolták, a kliséket halmozták, de a belső átélés hitelesség hiányzott. Szóval én azt mondom, hogy a Cure-ban azt szeretem, hogy volt, amikor a dark alapműveit rakták le az asztalra (Faith Pornograhy Disintegration), de volt, amikor pedig épp a new wave-be, vagy egyéb oldalukat domborították ki, ám mégis mindig önmaguk tudtak maradni. legalábbis a fénykorukban. A Sisters of Mercy számomra szintén egy stílusteremtő csapat, sőt nagyon fontosak is, bár szerintem sajnos nem túl termékenyek. Meg azt sem mindig csípem, hogy énekben például sokszor őket utánozzák az ilyen csapatok. Pedig, hogy őszinte legyek szeretem a bariton éneklést, ám az, hogy mindenki ’90 körül Sisters of mercy meg kis Mission meg kis Nephilim akart lenni, egy idő után a minőség rovására is kezdett menni. .A Cure.nál úgy érzem kevesebb az erős másoló, mert azt épp Robert egyedi hangja éneklése, és a zenekar stílusbeli kalandozásai miatt talán nehezebb, mert nem lehet konkrétan egy vonulathoz kötni. Nekem akkor is unikumot lettek volna ha más dark zenekart ismerek meg először, de ezzel egyáltalán nem szeretném alábecsülni a többi jelentőségét, mert ők meg máshogy fejezték ki, esetleg más perspektívából a hasonló gondolatokat, talán homogénebben kevésbé szélsőségesen kalandozva zeneileg.

Ez az unikum vezetett oda, hogy megalapítsd a Pornography-t? Mennyire érzed a saját tribute-zenekarodat hiánypótlónak egy olyan országban, mint Magyarország, ahol a Cure viszonylag keveset fordul meg?

A Vágy mindig megvolt bennem, noha épp gothic metal területen sikerült olyan zenekarokat találnom (De Facto anno, Garden of Eden), akikkel sikerre jutottam egy szintig. És egyszer a fülembe jutott hogy itt Gyöngyösön 4 srác (Ágai Peti, Rajna Szilárd, Barta Zoltán, Ágai Feri) épp Cure számokkal próbálkoznak. Mivel pont a billentyűs poszt volt szabad, ezt egyértelmű felhívásnak éreztem a keringőre. Szinte kéretlenül lecuccoltam hozzájuk. Aztán az eredmény olyan jól sikerült, hogy hat számot az első próbán olyan pöpecre vágtunk, hogy azt mondtam, ezt színpadra kell vinni! Ez meg is történt 2001 augusztusában, és nagyon nagy sikere lett, az egykori Voodoo klub Nechromantika nevű dark estjén. Egyszeri fellépésnek szántuk, de egy három évig tartó sikerszéria lett belőle, a De Facto mellett is. Aztán kijöttek személyi ellentétek, a másként megélései a dolgoknak és ez 2004-ben feloszláshoz 2006-ban újraalakuláshoz majd 2007-ben a régi csapattal újra feloszláshoz vezetett. Viszont akkor én már annyira azt éreztem, hogy ezt nem tudom csak így letenni, hogy nem láttam más kiutat , minthogy magam kezdjek el frontemberként működni,  zenekart vezetni, és a szintit, mint sequencert használjuk koncerteken, amit szintén én programoztam be. Ez a merész lépés nem volt zökkenőmentes, főleg Pedro után, akit nagyon szeretett a közönség (mert egy jó énekes volt, és a mai napig is az, csak kicsit másban tevékenykedve). Az első években bizony kemény munka volt elérni gitározás és éneklés terén, hogy igazán méltónak nevezhessem magam erre a feladatra. De isteni szerencse az, hogy mégis kiderült: megvannak ehhez az adottságaim, meg a szívem és a lelkesedésem, ezért sok éves kemény meló után -bár még 100%-osan most sem elégedettnek de- boldognak érzem magam, hogy ezt a feladatot kihívást ilyen szinten tudtam teljesíteni. Ebben köszönetet mondok a zenésztársaimnak is,(Baumgartner Sándor, Truki és Hary Attila) mert nélkülük ez nem sikerült volna. Ha ma megszűnne a zenekar, akkor sem lennék most már elégedetlen, mert tudom, hogy minden tőlem telhetőt ebbe beleadtam. De természetesen jobb, ha folytatjuk, mert nekem még lennének terveim, sőt korántsem érzem kiaknázatlannak ezt a dolgot, bár be kell vallanom néha átmentem olyan sötét fázisokon, amikor azt hittem vége lesz. Sőt minden koncertre úgy készülök, ha ez lesz az utolsó is maximumot szeretnék kihozni. Remélem, még tudom csinálni, ameddig élvezem. Hála az égnek minden mélypont után jött eddig olyan szakasz a zenekarban, vagy a közönség részéről olyan fokú elismerés (amit nagyon köszönök) ami nem engedett le a színpadról. Eddig számomra nem várt módon szeretnek minket, (én is őket) ami hálával tölt el és örömmel, de felelősséggel is.

Robert többször is nyilatkozta, hogy a smink számára egy metamorfózis eszköze, mely során kvázi átváltozik azzá, akit a színpadon láthatunk. Ez a fajta metamorfózis a te esetedben is megvan a koncertek előtt, vagy ez inkább a lemodellezés része?

Hű, de jó kérdés! Természetesen én úgy érzem, nem vagyok Robert Smith, sőt nem is hiszem, hogy azzá szeretnék válni, mert azért érdekel még a zenei közegben is más, mint pusztán a tirbute, vagy a Cure, még ha az egy nagyon fontos helyet is foglal el a zenei életemben. Aki ismer, az tudja, hogy szeretek tevékenykedni több dologban is, ami akár zeneileg akár egyéb módon érdekel. Viszont maga a Cure-hangulat eléréséhez valóban kell egy olyan belső metamorfózis, amikor picit azonosulsz ezzel a zenei világgal és hangulattal. Egy Disitegration vagy Pornography, de természetesen bármelyik lemez élethű átadása nem lehet pusztán szakmai. Kell az atmoszférára hangolódni tudni, amiben szerintem ugyan jelentős részben szakmai, de kell valami olyan is, ami túlmutat ezen. Az pedig a zenei világ szeretete és átélése. Valahol odamegyek ehhez az atmoszférához egész közel a színpadon. Ezért is szeretjük a külsőségeket is, sőt a vizuál vetítését is, mert ezzel a kifejező erő még autentikusabb. Amivel csak lehet, igyekszünk erre minél jobban ráfejelni, de szerintem a tribute-nak valahol ez is a lényege. Bár többféle tribute létezik: van az eljátszós, meg a saját képre formálós. Mi az előbbiek vagyunk, mert számunkra a Cure egy kész világ.

Az önkifejezés számodra miben testesül meg: a saját ötletek, vagy mindenképp a közösség saját alkotásán át (De Facto, Garden of Eden), vagy a mások művein keresztüli mondanivaló átadásában (Pornography)?

Ezek közül bármiben, ha azt hitelesen kezeled. Sokan nehezen tudják helyére tenni a tribute-olást, a zenekari munkában az alkotói közreműködést, valamint a személyes komponálást. Vagy kibékíthetetlennek érzik ezek között az ellentéteket. Nálam egy fontos szabály létezik ebben: szívből jöjjön, legyen hozzá affinitás és megint a hiteles szóval tudok csak jönni: legyen autentikus hiteles! Mindent lehet a helyén kezelni, nálam ezek a dolgok sosem zárták ki egymást. Amikor az alkotói korszakban éreztem indíttatást, azt csináltam. Sőt, a mai napig írok dalokat, sőt egy csomó zenekarral készített dal is van, amit, még ha alkalom nyílik rá, szeretnék felhasználni. Zeneíráskor csúnya szóval szólva leszarom a trendeket, a marha nagy aktualitáskeresés erőltetett formáját, meg az ál-egyénieskedést. Most félre ne érts, nagyon szeretem az egyéni dolgokat, nyilván a Cure is ezért jön be, sőt általában nagyon sok újításnak bizonyos zenekarokban volt, hogy én voltam a kezdeményezője, de ha nekem épp olyan szám jön a szívemből, ami nem a legegyénibb, de bizsergek, amikor előadom, akkor nem érdekel az, hogy mennyire különleges. Volt, amikor azt éreztem, hogy valami figyelemfelkeltőt szokatlant kell csinálnom, mert azt élvezem, de van, amikor csak szeretek eljátszani egy kedvencemet minél élet hűbben. Ráadásul ez relatív, mert valakiben épp az is lehet a különleges, hogy nem akar mindig simulni az aktualitáshoz, hanem valami érték mellett kitart, és valahol őrzi a hagyományát. Bennem vegyesen működnek ezek a dolgok, többfunkciós vagyok. Ha élvezem, dalt írok, ha azt érzem tribute-olni szeretnék, tribute-olok. Élvezzem! Magamat adjam, azt csináljam, amit szeretek, mert azzal magam adom, bármit teszek. Azért nem fogok pusztán saját számot írni, hogy legyen saját szám, ha törik, ha szakad. Sok előadónak ez jelenti a vesztét: kínlódnak, szenvednek, de már érezni, hogy izzadságszagú. Én inkább nem zenélnék, ha már ide jutok. De remélem, még van bennem több ennél.

Nincs kétségem afelől, hogy nem csak te reméled ezt. Mi a véleményed a mostanában egyre több feloszlott zenekar újraéledéséről? Egyikükben (De Facto) oszlopos tag is voltál, most mégsem vagy jelen. Egyáltalán véleményed szerint hol tart a magyar dark underground, s mi várhat még rá?

Ezt nehéz előre megjósolni, mert sok mindentől függ.  Én személy szerint sok sikert kívánok minden reunionnak, de úgy érzem ennek a zenei világnak a jövőbeni alakulásáért felelősek vagyunk, mind a zenészek, mind a szervezők, mind a közönség. Sajnos Magyarországon divat a sírás-rívás, a feloszolgatás, összeállogatás, viszont én úgy látom, és itt nyomatékosan megkérek mindenkit, akinek nem inge ne vegye magára, hogy a zenekarok belátása a közös együttműködésre, és ennek szervezettebb formájára ugyan kezd kialakulgatni, de még mindig gyerekcipőben jár egy külföldi szcénához képest. Még mindig látok sok féltékenykedést, irigykedést, főleg ha valaki előrébb jut, sőt néha versengést is. Nyilván, mivel az utóbbi években a hazai zenekarokra ebben a közegben nem jártak jó idők, ez miatt már csökkenni érzem ezt a dolgot. Remélem ez egy lecke is lesz annak megértésére, hogy egymás támogatása, segítése nélkül ez nem megy, mert magunkra vagyunk utalva. Most egy kicsit vulgárisan a Ponyvaregényből idézek, hogy "azért ne kezdjük el egymás faszát szopni". Bocsánat, de ezzel valami olyasmit akarok kifejezni, hogy egyáltalán nem kell sem zeneileg sem emberileg túlgondolni ezt, meg kell adni az egészséges önállóságot, mert annál színesebb lesz ez a dolog, de lényeges kérdésekben viszont össze kell fogni, ha élni akarunk és fejlődni, mert ez a német meg a többi piacon is így megy. A szervezőknek, zenekaroknak abban látom ezt, hogy tudjanak néha hasonló műfajokban nagyobb közös erő demonstrációkat csinálni. Lehetőleg figyeljenek oda, hogy ne legyen egymásra szervezés, reklámozzák magukat és egymást is, meg bizonyos dolgokban passzivitás is kerülendő. .Azt meg végleg felejtsük el, hogy ki a jobb, mert ez egy abszolút szerencsefüggő dolog, hogy mikor melyik zenekarnak van sikeres vagy sikertelenebb érája. Szerintem nagyobb egymásra figyeléssel és összehangolt munkával látok egy jó jövőt, de versengésekkel, irigységekkel, rivalizálásokkal csak még katasztrofálisabbat. Én a jobban bízom, és azt várom.

Egyetértünk. Zárásként: ha egy kezdő zenész, aki ebben a világban szeretné megvalósítani önmagát, s tőled, mit sokat megjárt és látott alkotótól kérne tanácsot, mi lenne az az egy mondat, amit szellemiségül, mottóul mondanál neki?

Szeresd és élvezd, amit csinálsz, korlátok nélkül, ne add fel, juttasd el az emberekhez, de a legfontosabb, hogy te éld meg a zenélésben azt a belső katarzist, amit magában is nyújt. Ma már az önmenedzselés szerepe jóval függetlenebben tud működni, mint mondjuk 10 éve. Felvételeket is jóval egyszerűbben olcsóbban lehet készíteni, sőt videókat is. Sok minden áll rajtad, menni kell, építkezni folyamatosan mindenkinek, aki affinitást, kifejezőkészséget érez magában! A többi hozza magát. Hát ez nem egy mondat, de remélem, tudtam segíteni.

Köszönöm a beszélgetést…

Mézer János

A steampunk régebben olyan dolog volt, amit ha láttunk és valaki azt mondja, hogy ez steampunk, akkor többen rávágták.  „Nahát, de én ezt ismerem, csak nem tudtam a nevét…”

Ma már többé- kevésbé tisztában vagyunk a dologgal.  A gőzpunk, vagy ahogy itthon nevezik gőzbetyár, kb. az 1980-as évek végén megjelenő „kortárs stílus”, tematika. Leginkább az irodalomban találta meg a helyét. De találkozhatunk vele: filmekben, zenékben, rajzfilmekben, videoklipekben, számítógépes játékokban. Sőt egyfajta szubkultúra is kialakult eme téma köré, s máris felfedezte a tömegkultúra is magának. A divat világa olykor elég sokat merít a steampunk-ból.  A vélemények megoszlanak, hogy ez jó-e vagy ártó-e a műfajnak.

Kezdetben a cyberpunk egy alfajának tekinteték, de oly gyorsan kinőtte magát, hogy hamar különálló műfajjá vált mindenki szemében. Ősének a verne-i álmok és a követői tekinthetőek, amelyhez leginkább a neoviktóriánus éra adja az alapot. Tágabb értelemben minden, ami neoviktoriánus, a fogaskerekek, a gőz, a léghajók elegye- egyfajta anakronizmus köntösben. Szűkebb értelemben, csak is azok a művek, amikben gőzzel működő gépek, gőz alapú technológiai világ szerepel.

Számos alfajtája van. Ezek lehetnek fantasy-alapúak, ahol a steampunk inkább háttér, vagy történelem hűek, lehetnek a viktoriánus kor romantizált világa, fogaskerekes clockpunk, az elektromos világú teslapunk, vagy akár a melankólikus steampunk, ami a poszt apokaliptikus világok felé kacsint, az összetört fejű és testű porcelánbabák az utóbbi legjobb ismérvei.

Öltözködés terén a viktoriánus kor ruhadarabjai tekintenek vissza ránk. Esetleg a szecessziós vagy netán késői rokokós mintázatok, sok esetben a modern kor viseletével elegyítve. De jellemző rá a fogaskerék, óraalkatrészek, csavarkulcsok, réz és óarany szín, esetleg a barna, a zöld abszint árnyalatai.

A stílus főként regények, az epikus irodalom világában találta meg otthonát. Míg a filmek nem igazán tették még magukévá (bár akadnak próbálkozások, és a rajzfilmesek az előbbivel szemben sokkal bátrabban használják ezt a stílust), addig a számítógépes játékok világa azonban teljesen magáévá tudta tenni.

Hogy miért?

Mert a modern korunk színpompás giccse lett. Hiszen a divat kifutóin is megfordultak már steampunk álmodta ruhakreálmányok. És amint a divat és a tömegkultúra részben magáévá tette, onnantól egyfajta giccs lett. A jobbik értelemben. A steampunk egy „ál” dolog. A tér, az idő, a valóság- mind machinált. Hiszen ha a sci-fi a jövőre vonatkozóan teszi fel a kérdést, „mi lenne ha?”, addig a gőzpunk a „mi lett volna, ha?”  kérdéssel átrajzolja a teret, az időt, a valóságot.

Merít a tudományból, de sokszor csak színleli, a fantasy romantikáját, hangulatát átülteti gépszörnyekbe, világháborúkba és eme húzással egy kicsit kiábrándultabbá válik. Nem szereti a modern korok eszközeit, melyeket láthatatlan erők és energiák működtetnek, jobban kedveli a nagy és hangosan pöfögő gőzgépeket. Amik jól láthatóan működnek, ahol nyilvánvaló, hogyha nincs szén, tűz, víz, gőz, akkor nem működik a gépezet. Mintha egyfajta undor vagy félelem tükörképét látnánk. A kiábrándultság része az őrült tudós, aki többet akar koránál, a gépek segítségével vívott világméretű háborúk, a felhúzható babák, mint egyfajta rabszolgák. Mind és minden rossz mögött az ember áll mégis. Így talán elmondható, hogy a csipke, a fűző, az erény, és a szénkormos füst mögött ott lapul az ember, az emberiség rossz szelleme.

A cyberpunk rémlátomásaihoz hasonlóan megjelennek a félig gép- félig ember lények. És nem a Robotzsarura gondolok itt. A Steamboy főszereplőjének az apja… egy negyed Darth Vader, hiszen egy ipari- kísérleti balesett után, egy gépmaszk fedi az arcát. Mechanikus karja van, mint Luke-nak. A Wild Wild West gőzhajtású tolókocsi és ember szörnye. A szövetség rosszfiúi, a katonák akik egy robotszerű páncélban vannak, az Elveszett gyerekek városában pedig ott van a gépszemű öregje.

A különböző találkozóknak, rendezvényeknek, filmeknek, rajzfilmeknek, könyveknek hála egyre több ember ismeri meg és ismeri meg és fel a steampunkot. Míg kicsiny országunkban mondhatni kevesen űzik és még nincs igazi összefogás, közösség kialakulva –bár esély, és próbálkozás akad, addig külföldön nagyon is él, virul és növekszik.

Bár ilyenkor szokott felmerülni a kérdés. Mi a jobb? Ha kicsiny, zárt közösség, ami tényleg elüt a hétköznap szürkeségétől – de emiatt, kevésbé megértett és elfogadott – és tagjait összeköti a trend „elleni”, a trend melletti öntörvényű lét minden gyönyöre. Vagy egy nagyobb, elfogadottabb, már-már trendi kultúrának a része lenni jobb?

Amikor egy szubkultúra – bármelyik – kinő a homályból és virágot hajt, amikor már olyannyira elfogadott, hogy már-már trendi, amikor pusztán a külsőségek vonzóak és belső értékekről már alig, vagy nem lehet semmit tudni…. nos akkor hal meg.

De még mielőtt jobban belefutnák és beleloholnánk magunkat az elmélkedésbe, bemutatnék – persze csak röviden- néhány steampunk jellegű, hangulatú filmet és más szórakoztató alkotást.

A sokszor alig másfél órás filmek, nem tudják beszippantani az embert.  Bizony, hogy egy letűnt, vagy éppen áttűnő világ hangulata magával ragadja az embert, kell némi- játékidő. Vagy pár száz oldal.

Most nézzünk meg pár példát a dologra.

Rögtön egy érdekes határ esett. A Tesla-féle vonatkozás miatt illik a steampunk világába. Ez pedig a Tökéletes trükk. Könyv és film formátumban is meglelhető.  Századfordulós London – a gőzkorszak és a gépek bölcsője – viktoriánus hangulat, bűvészek harca, és egy titokzatos gép, ami árammal működik. A 2006-os film, a mai napig élvezetes mű.

Elveszett gyerekek városa: egy öreg zsarnok, aki nem képes álmodni, így gyermekeket raboltat, hogy egy félelmetes és jókora géppel elvegye az álmaikat. Réz, réz és fogaskerekek. Steampunk szemüveg. A film megvilágítása is a régies hangulatot segíti.

Sky kapitány és a holnap világa: egy olyan film, amit szinte csak kék (avagy mostanság zöld) vászon- előtt vettek fel. Inkább a dieselpunk kategória, hiszen a 30-as évek az időszak. A dieselpunk katonai egyenruhákhoz kötődése pedig jól áll Lara Croftnak.

Wild Wild West: azt hiszem nem is kell beszélni róla. Menő kütyük, pókgép, gőztolószék… és Salma Hayek.

A szövetség: a Harry Potter Legendás lények gyűjteményének steampunk verziója. Dr. Jekyll és Mr. Hide, a halhatatlan Dorian Gray és legendás arcképe, Némó kapitány és még mások. Láthatjuk a híres tengeralattjárót- a nevét mondani sem kell ugye?  Egyfajta tisztelgés Verne és a múlt hősei előtt.

80 nap alatt a föld körül: Willy Fog híres fogadása és kalandoz utazása a pofonosztó géppel. Jackie Chan, mint mindig most is muris és sokat üt. A korszak gépezeteit láthatjuk, olykor feltuningolva.

Balszerencse áradása: Jim Carrey ismeretlenebb filmjei közé tartozik. Ez a film is tartalmaz steampunk és ráadásnak Tim Burton után érzetet. Ez egyfajta családi mozi, hiszen a három gyermek a főszereplő, a steampunk inkább díszítőelem, ami itt- ott feltűnik.

Tai Chi Hero: steampunk kung fu film. Ököl csap össze vassal és gőzzel. Látványos mechanikák, kötél kung fu, humor és folytatás. Kötelező!

Pokolfajzat 2 – Az aranyhadsereg: a fantasy steampunk pompázatos példája. Az aranyhadsereg, a trollpiac mind-mind feledhetetlen élményt nyújt.

Csillagpor: könyv és film. Ebben a filmben is inkább háttérként jelenik meg a gőzvilág. Van benne persze léghajókalóz banda, és összességében szórakoztató, de inkább fantasy.

Sherlock Holmes és a Vidocq: nincs túldíszítve, de a miliő teljesen magával ragadja az embert. Szintén kötelező darabok.

A három testőr: 2011 és Milla Jovovich. Na, ez a film lett volna az, amit jó lett volna, ha folytatnak. Végre egy igazi, látványos és izgalmas léghajó csata! A felturbózott eszközök, a humor, a párbajok és léghajók… Pazar! És a folytatás lett volna valószínűleg egy igazi, puskaporos, léghajó csatáktól hangos… de sajnos úgy járt, mint
A Kincses bolygó. 2002-ben a Disney mert nagyot álmodni és A kincses szigetet átültette egy sci-fi, steampunk, fantasy álomvilágba. De nem találta meg az értő közönséget és a bevétel elmaradt a várttól. Pedig mind az animációs film, mind a Dumas féle továbbgondolás többször nézős, amennyiben kedveljük a gőzbetyárkodást, a fantasyt, a humort és elviseljük a boldog véget. Nem kell sokat várni tőle, a hangulat a lényeg. És az magával ragadó. Számomra az űrben is úszni- lebegni tudó vitorlás hajók, nem annyira jönnek be, mint a fa testű vitorlás hajóból készített léghajók, de a mese apró elemei, olyan összhangban mozognak, hogy…. már vége is van? Szóval ennyire magával ragadó és ötletes. Tökéletes összhangot találtak az alkotók, az ilyen pedig ritka, akár csak az értő közönség.

Ezzel át is nyargaltunk az animációs filmek világába.

A következő bemutatkozó még nem is létezik. Csak egy készülő mű.  De annál jobban várt.

Hullabaloo: a nagy egér, megköszönvén az Aranyhaj és a Rontó Ralph sikerét elbocsájtotta a grafikusai egy részét. Ezek a grafikusok pedig válaszként közösségi finanszírozásból kívánják elkészíteni a régi rajzfilmek látványvilágára hajazó steampunk egész estét alkotást. Tehát lángoló léghajók, cilinder, fogaskerekek, belevaló hősnő, ipari forradalom.  Remélem, hamarosan elkészülnek vele.

9: Tim Burton rémlátomása egy újabb erős határesett. Az alkotás annyira, sötét és komor, hogy nem gyerekeknek ajánlott, pedig csak producer volt Tim Burton. Egy alternatív, talán 30-40-es évekre hajazó, ismét steampunk elemekkel tarkított világ a háttérre eme mesének. Mind a látvány, mind az érzelmekre kifejtett hatása miatt érdemes megnézni.

Mijazaki Hajao: a több réteg mestere. A vándorló palota, a Laputa, a Nadia, A vadon hercegnője, Kiki, a boszorkányfutár… és még lehetne sorolni. Az ő meséi egyszerre szólnak gyerekeknek, felnőtteknek és mondhatjuk - egyik korosztály sem tudja teljes egészében felfogni az egészet. Ezen történetek olyan összetettek - vagy csak túl európai vagyok – hogy a megnézésük után is ott bolyong az emberben, a látvány, a hangulat, a rejtett és kevésbé rejtett mondani valók. Érdekességük a legtöbbször kitalálhatatlan korszakban játszódó, különféle érdekes gőzkütyük és eszközök finom összevisszasága. Ja, és szinte teljes egészében kézzel rajzoltak!

Persze akad még több érdekes esett, ahol a gőzkorszak felmerül, leginkább csak látványelemként, különálló hátérként. A Fullmetal Alchemist, vagy a Korra Legendája történetileg nem követeli meg a steampunk világot, így kicsit fantasy kosztümbe bújtatva erősíti a nagy egészet.

Steamboy: egy nagy kedvenc. 1863, Alaszka, Orosz-Amerika: Dr. Lloyd Steam és fia, Edward megszállottan keresik a tökéletesen tiszta vizet, hogy segítségével a gőz új felhasználását valósítsák meg. Egy súlyos baleset történik, és ez örökre megváltoztatja nem csak az apa arcát – a régebben emlegetett negyed Dark Vader -és fia kapcsolatát.

Rendkívül drága, rendkívül látványos és igazi steampunk alkotás! „A mi lett volna, ha?” kérdés kipipálva, az ipari forradalom kipipálva, a gőzgépek – pipa, fogaskerekek- pipa, repülés- pipa. Nem hiába bábáskodott fölötte az Akira megalkotója.

Sakura Wars: jó példa a dolgok összefésülésére. Mozgókép és játékipar. Animesorozat, OVA, konzoljáték… egy egész jól felépített és megtervezett hadjárat a pénztárcák ellen. Amit annyira, azért nem bánunk. Gőzhajtású robotok, megszokott anime lányok, történelmi japán – alternatív történelem, ami előtérbe helyezi a szent gőzt. Megnézi, megnézni!

Last Exile: inkább dieselpunk, hiszen vasmonstrumokat és nem a „légbuborékos” léghajókat láthatunk, a feszes katonai egyenruhák. Szóval diesel. De egy felettébb szórakoztató és látványos alkotás. Kevert technikájú mű, mert a kézzel festett háttér és a számítógépes hajócsaták vegyesen adják az egészet.

Van néhány olyan alkotás, vagy olyan világ, amit szívesen megnéznék egész estés, vagy folytatásos formában, vagy elolvasnék… ezek pedig a játékipar termékei. Sőt, néhány végigjátszás videó már most veri Hollywood fényes csillagait. Ha egyszer ezek a játékkészítők a fejükbe vennék, hogy versenyre kelnek a filmiparral és egész estés alkotásokat készítenek… hmm….

Itt is több féle művel találkozhatunk. Íme, néhány, a teljesség igénye nélkül, étvágygerjesztőnek.

Machinarium: egy oldalnézetes szürreális gőzpunk- robot játék. A feleslegesnek ítéltetett kis robotot a szeméttelepre hajítják, és onnan kell visszatérni, a barátnőjéhez. A látvány pazar, a logikai feladatok megoldhatóak.

Guns of Icarus: elsősorban multiplayer játék. Saját zeppelinünket fejleszteni, megvédeni, olykor javítani- miközben a többiek léghajóját szeretnénk eltüntetni az ég kékjéről. Egyszerű játék, de élvezetes grafika, és egy izgalmas játék keveréke.

Arcanum: of steamwork and magick oscura: túlélő történet egy steampunk játékban? Nos, végül is… miért ne? Egy felülnézetes, szabadon bejárható világú játék, egy egyedi kitalált világ, iparosodó társadalom, zeppelin katasztrófa… kezdődhet a játék.

Damnation: mi lett volna, ha – szóval alternatív történelem, némi vadnyugat hangulat, amerikai polgárháború vagy szabadságharc, végül egy zsarnokot kell legyőzni. 1900-as évek eleje. A szabadság drága, a töltény kevésbé. Szóval lőjünk halomra az ellent.

Project Nomads: első sorban fantasy, világvége, túlélős, harcolós játék, amely külsőségekben tartalmaz steampunk elemeket. De nagyon élvezetes.

Deponia: egy ilyen játékon is nagy öröm lehet dolgozni egy grafikusnak, hisz nem bonyolult. Klasszikus kattintgatós, keresgélős játék –point and click kalandjáték -  ahol fontos szerepe van a látványnak, annak minden apró elemével. Nos ez a játék: szép, már- már túl aranyos, de háttérképnek is jól mutat. Léghajók, elektromosság, rozsdás fogaskerekek.

Ironclad Tactics: nem hallottál még róla? Nem csoda. Sok lovat akartak megülni a készítők, de el kell ismerni - egyedi és hangulatos. Tehát nézzük mivel is állunk szembe: ismét amerikai polgárháború, gőz- robotok, körökre osztott stratégia játékmenet és gyűjtögetős kártyajáték, rengeteg kártyalappal. A játék inkább az online játékok kedvelőinek kedvez, és ezzel el is vérzett nálam, no meg egy picit szebb grafikát is kaphatott volna. De mindenképpen érdekes ötlet.

Fable: hmm… egy érdekes világ. Eleve a több rész miatt. Hol „steampunkosabb”, hol „fantazy-sabb” – hú, milyen szavak… Szóval grafikailag szép, játékilag is jó. Egy kis misztikum, egy kis Twist Olivér, egy kis viktoriánus, egy kis steampunk, egy kis középkor… szóval látni is kipróbálni mindenképpen érdemes.

Alice játékok- American McGee’s, Alice Madness Returns: hát igen, az őrület, a szürreális- valahogy így nézhet ki grafikailag. Személy szerint a kinézete miatt, vártam némi fejtörős- logikai részt, ha már őrület, akkor persze valami szokatlan, de megfejthető fejtörőt, de inkább a hentelés a mi kis Alice-ünk asztala. Egy klasszikus. A második rész „steampunkosabb”, több gőz, több fém, több fogaskerék. És a zene is a helyén van.

Teslagrad: alternatív cári oroszország. És Teslapunk. Kell ennél több? Szépen kivitelezett grafika jár hozzá.

Valkyria Chronicles: első világháború, a gőz alternatív forradalma, teslapunk, és mágia. Érdekes háborús játék, nem túl szép grafikával, de jó ötlet.

És főfogásnak, három játék. Mind az ötlet, mind a grafika, mind a zene, mind a játékmenet, mind a történet, szóval szintén kötelező:

Thief: a lopakodós játékok királya, valahol a középkor és az ipari forradalom között, majd egyfajta viktoriánus kor látványával. Valahol a Tesla és a gőz világa között, mágiával nyakon öntve, imádni való főhőssel. Szellemek, olykor zombik, katonák, pestis, sok lopni való, harc, sötétség… filmvászonra és könyvbe való téma és alkotás. Az első rész csak nyomokban, a második rész sokkal inkább, és a harmadik- negyedik rész igazi dark fantasy- steampunk atmoszférát teremt. Személyes kedvencem.

Dishonored: a másik nagy kedvenc, hamarosan második résszel. Gyönyörű és hátborzongató. Csak húsvér ellenfelek és iszonytató masinák. Némi szellemi túlvilág, pár hasznos mágikus képesség. Filmszerű élmény. Nem érdemes – meg lehet csinálni, de nem érdemes – végigrohanni a játékon. Túl sok apróságon lehet elidőzni. Fura egyveleg, mert itt egyfajta dieselpunk és tesla-vonal adja a gazdasági hátteret. Bálnaolajból üzemeltetik a várost, a világot. Amit elektromossággá alakítanak át. Hasonlít és mégis más, mint a Thief. És a híres „baj van, a részeg..” dal. Sosem volt még ennyire fülbemászó és vészterhes.

Bioshock Infinite: félelmetesen eltalált játék, amely három részes. Az első két rész egy art deco stílusú látványvilágra építkezett, egy víz alatti város képében. Eme előzményekhez, erősen ajánlott elolvasni az előzmény könyvet, ami visszaadja és tovább gondolja a két részt. A harmadik rész kilépett a vízből és egészen merészen, a felhők közé költözött. Egy lebegő város képében. Verne-i hatás, csodálatos látvány, izgalom. Remek élmény.

Az utolsó három játék, olyan világgal ajándékoz meg, ahol élmény még csak barangolni is, gyűjtögetve az apró információkat, rácsodálkozni vagy éppen megborzongni az apró részletektől, sok-sok órát elrabolva a valódi élettől.

Mint látható volt, nehéz olyan alkotást találni, ami színtiszta steampunk. És ez az ereje, ennek a világnak. Ezért is terjed rohamosan. Ez nem kímélete a könyvek vagy éppen a zene, de még a társasjátékok és szerepjátékok világát sem.

A társasjátékokat főként idegen nyelven érhetjük el. De ez esetbe is megállapíthatjuk, hogy részben építkeznek a steampunk világából. Kellő mértékben, hogy eladhatók legyenek.

Néhány táblás játék: Wolsung: the boardgame, Leviathans, 011, City of Iron, Gearworld, The borderlands, BioShock Infinite: the siege of Columbia, Kings of air and steam. ezeknek egy része szintén közösségi finanszírozás által kelt életre.

Könyvek terén is nehéz a választás. Egy részt, mert az irodalomban régebb óta van jelen, más részt itt kevesebb vegytiszta gőzt találunk. A fantasy, a romantika, a horror háttérelemeként is felfedezhetünk steampunk-ot.

Scott Westerfeld: Leviatán sorozat inkább ifjúsági kalandregény, egy alternatív Monarchiában, Európában. Darwinisták, találmányok, léghajók, csaták, sorsok. Az Ad Astra egy amúgy is jó kiadó, igényes könyvekkel, de ennek a szerőzen jól felépített marketinget csináltak.  Sajnos a könyveknek is marketing kell. Így például az egyik Holdfénycocon találkozhattunk is a könyv szereplőivel, vagy – egyéni ízlésemnek teljesen fölösleges, könyv és trailer: számomra két különböző dolog- „könyvtrailer”-t is megnézhettünk.

Kieran Larwood: Rémségek könyve nem volt íly módon reklámozva, és nem is futott be ilyen fényes utat. Egy furcsa, mutatványos társaság – emberei és állati képességek keveredése – a viktoriánus, kicsit steampunk-os világban. Szintén ifjúsági regény, egy gonosz, ködös, gyermekrabló Londonból.

A Főnix Könyvműhely ráfeküdt a gőzvilágra. A. M. Aranth: A liliom kora szebb borítót is érdemelt volna, de azért visszaadja a regényt. Gőzgépek, titokzatos veszedelem, szerelem, kaland. Egy férfi, aki egy lány után nyomoz – akiért az életét is odaadná – hamarosan rádöbben, hogy sokkal többről van szó, mint kettejük sorsa. Természetesen a világ kerül nagy veszélybe. Mondhatni sablonos, de könnyed és élvezhető történet. Hasonló a kiadó következő sorozata is.

Jövőbeli fantasy steampunk világban játszódik Vivien Holloway: Winie Langton történetek is. A borító nem igazán lett eltalálva, de egy olvasást megér. Az idő 2900-as évek, New York, a sokadik világégés után. Így persze nincsenek cyber-es járművek. Megismerhetünk egy tolvaj családot, annak is a legkisebb lányát, aki inkább fiú – mármint viselkedésre – hamarabb üt, mint kérdezz. Persze csodaszép. Hamarosan a képbe kerül egy gazdag család, egy nemes ifjú és egy titokzatos mesterkulcs. Maguk a kötetek vékonyak, de a gőzvilágra éhes rajongóknak adhat egy-két röpke boldog órát. A műhely harmadik darabja már sokkal ígéretesebbnek tűnik. Ez egy novellaválogatás. Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek: már a cím is jó választásnak tűnik és a borító is érdekesebb. Magyar szerzők műveit ismerhetjük meg. A kínált világ így több rétű. Alternatív történelem, vadnyugat, – „Egy maréknyi csavarért” hát már maga a cím remek mulatságot ígér- kis mágia, ipari forradalom a füstös városaival. Úgy tűnik több szeletet kapunk a hatalmas gőzvilágból. Így elsőre, bizony érdemes is beszerezni!

Kicsit korán, de az Agave kiadó is besorakozott gőzbetyárok népszerűsítésébe.

Pintér Bence- Pintér Máté: A szivarhajó utolsó útja- sajnos, ha jól sejtem nem voltak sokan a lelkendezők, mert a várva várt folytatás nem érkezik. Pedig ízig-, gőzig alapmű! Mert megvalósul a Dunai Konföderáció, Kossuth és a magyarok nyernek. Persze az osztrák és cári Oroszország nem szeretné, ha tovább erősödne ez az álom. Lelkesítő volt olvasni a vesztes csaták megnyerését! Egy remek alternatív történelem, egy igazi „mi lett volna, ha”! Az 1880-as években elkészül az első hadi zeppelinünk, ami persze nem tetszik az ellenünk szövetkezőknek.  Politika, ármány, cselszövés, kémkedés, léghajóról lezuhanás, gőzvonatos csetepaté… egy szóval kötelező!

Ismét Főnix Könyvműhely. Egy korai darab, am szintén nem kapott akkorra hírverést. Egy szokatlan mű.

George Mann: Mechanikus London címet viselő története alapvetően egy klasszikus, alternatív steampunk ötlet. Hiszen 1901-ben a Brit Birodalom virágzik, a pazar estélyek és fejünk fölött elsuhanó zeppelinek mindennaposak. Megjelennek a gőzvilágra jellemző mechanikus emberek. Szép is volna minden, de gyilkos járvány jelenik meg – zombi járvány, a klasszikus lassú és buta zombik – ez azért szokatlan. Nem megy át zombis világvégébe, hiszen meg kell fejteni, a gyilkos világító rendőr Shelock Holmes jellegű rejtélyét, és egy másik fura és bizarr esetet is, a mechanikus emberek gyilkosságainak is az okát. Némi sötét mágia, és egy női Watson teszi egésszé a művet. A fordítás nem sikerült annyira jól, de így is szórakoztatóra sikerült. A borító is visszafogott, de illik a műhöz. Sajnos nem érkeztek meg a folytatások, pedig szívesen olvastam volna.

A korai modern steampunk regényekhez tartoznak még a China Miéville regényei, a Perdido pályaudvar, végállomás és az Armada, vagy Kevin W. Jeter: Morlockok éjszakája, és a kihagyhatatlan William Gibson- Bruce Sterling: A gépezet című alkotásai.

A zene, a zenekarok világában is megtalálhatjuk a gőzt. Műfajilag nem igazán lehet úgy beazonosítani, mint egy goth zenekart, mert gyakran a hangzás világa nem árulja el, csak a dalszöveg. A színpadi kép már komolyabb segítség, hiszen elég extravagáns tud lenni, gondoljunk csak a hazai Lies of the Macine koncertjeire. Vagy a Vernian Processre. Ezen színtéren is gombamód szaporodnak a gőz hajtotta zenekarok. Ezek közül az Abney Park az, ami kiemelkedik. Nem hangzásban, hanem a hozzáállás miatt. Egy komplett, csak rájuk jellemző steampunk világot alkottak. És ezt kiterjesztették, könyvekre, társasjátékra, szerepjátékra.  Igényes vinyl kiadványaik is vannak. A színpadon is igyekeznek minél többet adni, a közönségnek. Franciaországban egy gőzvonaton adtak akusztikus koncertet. Ha valami profizmusnak nevezhető, hát ez az. Amerikában elég sokat tettek a steampunk ismeretsége érdekében.

A színpadi fellépéshez tartozik a steampunk tematikájú hastánc is. Felhúzható bábúk, légi kalózok… bármi elő adható, mint ahogy ez meg is történt a Gótikus és Fantázia Hastáncversenyen, Tóth Emese (sztímpank blog szerkesztője) által. De ugyanígy begyűrűzik a mindennapokba is. Amerikában egy család él abból, hogy steampunk jellegű külsőt varázsoljanak, hétköznapi bárokból, lakásokból, irodákból. Itthon Cool Gear- Jócucc Steampunk keze által születnek, a hétköznapokban is használható „gőzösített” tárgyak.

Ez mind a gőzpunk, steampunk, gőzbetyárok világa. Egy kicsit hosszúra sikeredett a leírásom, de mivel ez a gőz működtette világ rohamosan nő, egyszerűen nem tudtam rövidebb írást készíteni.  Remélem tudtam újdonsággal és érdekességgel szolgálni. Akit érdekel a téma, nyugodtan keresse fel a hazai steampunk társaságokat és csoportokat, rendezvényeket, találkozókat.

 Felhasznált irodalom, mert nem csak kútfőből íródott. Tehát oldalajánló következik:

http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=9914 – Teszár Dávid, Teljes gőzzel hátra (filmélmény)

http://galaktika.hu/mainsteampunk-a-10-legnepszerubb-steampunk-jatek-1-resz/ - Galaktika írás a játékokról

https://megamiblog.wordpress.com/2015/02/19/gozerovel-a-legjobb-steampunk-jatekokrol/  - szintén játékok

https://hu.wikipedia.org/wiki/Steampunk  - hát, mit ér egy cikk wikipédia nélkül

http://sztimpank.blog.hu/  - minden a gőzbetyárok világáról, lentebb face oldaluk

https://hu-hu.facebook.com/sztimpank

http://sztimpank.blog.hu/2010/12/13/a_steampunk_szimbolumai_i_miert_eppen_goggle - a steampunk szemüvegről, aki ezt nem olvassa lemarad a jóról, mert ez nem volt a cikkben, de érdekes tudnivaló

https://hu-hu.facebook.com/jocucc - a magyar gőzkézműves oldala

http://hungariansteampunk.deviantart.com/  - a deviantart magyar oldala, ahol ki lehet ereszteni a fáradt gőzt

http://www.hotdog.hu/worldgeo/erdekessegek/a-steampunk - egy kis ismeretterjesztő oldal

https://www.facebook.com/drlesliearomo?_rdr=p  - Dr. Leslie Aromo magyar oldala

http://anduril.hu/?p=1385 – steampunk társasjátékok

http://illatoskert.com/2013/08/16/scent-chemistry-steampunk-parfumkritika/  - gőzparfüm, mert olyan is van: reméljük nem forró

https://www.youtube.com/watch?v=ca6LaBAHWvI – interjú a gőzfelhők világáról

 Tordai Gábor

Autumn Twilight, Clue, Cantara, Holt Költők Társasága, Garden of Eden. Kiss Péter neve a kétezres évek eleje óta senki emberfia számára nem cseng ismeretlenül a hazai dark-underground életben. A civil szférában gitártanárként dolgozó zenész, szövegíró, és frontember tudásához és tehetségéhez sosem fért kétség, szerepe a hazai dark szubkulturális körök építésében megkérdőjelezhetetlen. Jelenleg grunge zenekara, az eddig két kislemezt felmutató Clue pályáját egyengeti. Vele beszélgettünk…

Mikor fogtál először hangszert a kezedben, és mi volt az?

Édesapám hozott egy 'dobgitárt' valahonnan, már nem emlékszem, hogy honnan, mert akkoriban sokat utazott. Nem győzök elég hálásnak lenni ezért neki. Édesanyám zeneiskolai zongoratanárnő volt, így a fél gyerekkoromat a zeneiskolában töltöttem. Ott kezdtem el klasszikus gitárt tanulni, a hozzá tartozó zeneelmélettel, aminek manapság,  hogy különböző stílusú formációkban is előfordulok a saját zenekarom mellett- látom igazán a hasznát.

Mondhatjuk szerinted, hogy a zenélés családi hagyomány nálatok?

Talán ezt túlzás lenne állítani, mert egyedül anyukám tanult zenész, aki ebből is élt, valamint a nővérem tanult zongorázni, de nagyszülők szintjén még nem beszélhetünk erről. Felnőtt fejjel azt kell mondjam, hogy annak ellenére hogy édesapám nem játszott hangszeren, nagyon jó zenei ízlése volt, ő képviselte a könnyűzenét inkább a családban. Szerintem a mai napig érvényes dal centrikus hozzáállásomban benne van az ő hatása. Nagyon jó érzékenysége volt a dallamok iránt, minden szám meggyőző volt amit hallottam általa, vannak amiket a mai napig hallgatok ezek közül is. Jól ellenpontozta amúgy a komolyzenei képzést!

A zenélni tanulás, és a zenei iránti szeretet mikor érett oda benned, hogy dönts a saját zenekar alapításáról?

Már óvodában is zenekart csináltunk léghangszerekkel, és fellépésünk is volt a faasztalon az udvaron, úgyhogy ez ilyen magától értetődő dolog volt. Sosem gondolok magamra hangszeresként, mindig zenekarban gondolkodtam, gondolkodok. Még az előző rendszerben kezdtem írni-olvasni tanulni, és általános iskola udvarán volt egy hatalmas tűzfala a tornateremnek, ami tele volt fújkálva metal zenekarok logóival, Sodom, Pokolgép, Kreator, stb. Azt sem tudtam hogy mik ezek a fura betűkből álló szavak, de nagyon megbabonázott. Negyedikes voltam, amikor még ingyen fogni lehetett az MTV-t, na onnantól kinyílt a világ zeneileg, valamint az akkor már nyolcadikos nővérem tudott hazahozni kazettákat az osztálytársaitól, úgyhogy meglettek a beszerzési források a rock zenéhez is. onnantól már csak a megfelelő időre és társakra kellett várni...

Ebben az időszakból tudnál felidézni néhány dalt, ami akkor és ott, negyedikben nagy hatással volt rád?

Ezt a halálos ágyamon sem fogom elfelejteni.  Az én zenerajongói időszámításom kezdete a Nirvana Smells Like-ja. Sosem felejtem, hogy egyedül feküdtem otthon betegen, bámultam az MTV-t, és megszólalt ez a szám. Azt éreztem hogy mindig is ezt akartam hallani. Dallamos volt és kemény, valami megfoghatatlan hangulattal. Rögtön megfertőzött. Egyfolytában ezt a számot vártam, és játszották is - egyre gyakrabban. Egyre több időt töltöttem a csatorna nézésével, és egyre inkább tombolt a grunge őrület (Alice in Chains, Stone Temple Pilots, stb.) ami ezáltal nagyon meghatározó a mai napig számomra, de ott volt ugye ezek mellett a Guns N Roses, Ugly Kid Joe, Faith No More. Mindent szívtam magamba ami rock zene. Akkoriban, a kilencvenes évek elején nagyon izgalmas fúziók is jöttek létre, sok stílus és hangzás akkor alakult ki. Ebben a zenei érában érzem rajongóként és zenészként is a legjobban magam, de ez lehet már a korral is jár...

Úgy érzem, egyfajta keretes szerkezetet írsz le éppen azzal, hogy a zenei világod kiindulási pontja a grunge, s most is azt játszol, ám, a kettő között ott volt/van egy, nem is tudom, hogyan nevezzem, darkos/goth-os éra, ahol az önálló zenélés is útnak indult. Mesélj az első zenekarodról, hogyan alakult, s mi lett a sorsa?

Fontos elmondanom, hogy amit megszerettem, abból nem tudok kinőni, tehát valóban, a grunge az első és legmeghatározóbb szerelem, de ahogy erről sem feledkeztem meg az idők folyamán, úgy a goth zenekarokból is a mai napig hallgatom azokat, amelyek kiállták az idők próbáját. Tehát ezek rétegződnek, és nem váltakoznak. Nyilván a legnagyobb kedvencek maradnak csak meg, amelyek hatást gyakorolnak az emberre. Hogy folytassam a kronológiát, a kilencvenes évek közepén volt egy nagyon szép korszaka a gothic doom metal-nak, ami végigkísérte a kamaszkoromat és a középiskolát. Olyan bandákra gondolok itt, mint a Paradise Lost, Tiamat, Lake of Tears, Type O Negative, stb. Ezek az együttesek hivatkoztak hatásaikként olyan együttesekre, mint a Fields of the Nephilim, a Sisters of Mercy, Bauhaus. Mondjuk ezek a korszakok nem voltak olyan élesen elvágva, mint ahogyan ez a sztoriból kiolvasható, mert ekkor már bőven nagyon szerettem a Cure-t, lényeg hogy ez a csapásirány főiskolás koromra elég nagy részben képviselte a szerzeményekben magát. Kb. a középiskolával együtt indult a zenélés. Megismerkedtem Csekk Tomi barátommal suhancként, és benne találtam meg az első embert, akivel ugyanazt akartuk. Az első próbálkozásunk a Holdudvar nevű formáció volt, hegedűvel kísért alteros, wave-es zene volt, egy demóval. Ez inkább volt a tapasztalatlanságunkból adódó, mint tudatos stílusválasztás, konkrétan azt sem tudtuk, hogy mi az a torzító. No de mikor megtudtuk, már nem lehetett probléma például My Dying Bride és Gathering számok megtanulása. Kezdett a hétvégi bohóckodás után komolyodni a zenélés, ilyenkor jönnek a tagcserék, elkezdtünk komolyabban foglalkozni a hangszerekkel, hangzással, így új nevet is kerestem. A Cathedral zenekar zseniális Soul Sacrifice című kislemezén található Autumn Twilight megfelelőnek bizonyult. Ez még a kilencvenes évek vége, akkor még komoly hangulatot hordozott, nem volt olyan elcsépelt két szó, mint mára lett más bandák és a film által... Egyébként játszottuk is azt a névadó Cathedral számot. A kétezres években valóra váltak a kamaszkori álmaink, először jött egy demó, ami talán a legnagyobb öröm volt, hisz először foghattuk kézbe borítóval a saját bandánk lemezét. Elkezdtünk koncertezni, mentünk szomszéd megyékbe, majd mentünk egy karikát az országba a Dying Wish országos turné előzenekaraként. A balesetet követően még egy ilyenen részt vehettünk, utána pedig rendszeresen jelentkeztünk lemezekkel. Mikor hivatalos terjesztővel, mikor cd mellékletként, mikor szerzői kiadásban. Azon kaptuk magunkat, hogy eltelt lassan tíz év, van egy rakás lemezünk, játszottunk olyan bandák előtt, mint a Christian Death, a Samael, az Ikon. Rajta vagyunk sok válogatáslemezen, érkeznek a külföldi cd és pólórendelések. Aztán a tagok elérték azt az életkort, amikor el kell kezdeni foglalkozni a jövővel is, így lassan elszivárgott a levegő a banda körül.

Azonban az Autumn Twilight története napjainkban is íródik. A tavaly, és idén megrendezésre kerülő koncertek kinek szólnak? Szimpla nosztalgia, a közönség kénye-kedve, vagy az elszakadni nem tudás?

Nézd, több mint egy évtized munkája van az Autumn Twilight-ban, amit az ember nem tud csak úgy veszni hagyni, vagy lezárni. Ami szép emlék, azt pedig valószínűleg nem is akarja. Ez egy furcsa ügy... Nem oszlottunk fel, nem volt búcsú, viszont mindannyian új dologba kezdtünk. Nem zártuk ki a folytatás lehetőségét, ugyanakkor tudjuk, hogy nem tudunk megnyomni egy gombot, és írni az AT stílusában egy albumot, mert megváltoztunk, és megváltozott sok minden körülöttünk. Úgy voltunk vele, hogy ha a megfelelő feltételek és alkalom adtán összehozhatjuk még a bandát. Nyilván erős benne a nosztalgia faktor is, de mivel nem próbálunk meg önmagunk tribute zenekara lenni, hanem a jelenlegi ízlésünk, tudásunk által adjuk elő azokat a dalokat, szerintem van benne fejlődés. És ez talán a legfontosabb dolog, hogy legalább így tud továbbfejlődni a dolog, ha már lemezeken nem. Tehát elsősorban a zenekar emléke, megítélése miatt, másodsorban a tagok barátsága miatt, és természetesen a közönség miatt, hiszen nem kis szó, hogy köszönő leveleket és szavakat kapunk ezekért a mára kuriózumnak tekinthető koncertekért.

A téged meg- és elismerő emberek, a bejáratott közönség előtt az Autumn Twilight után hogyan debütált mostani zenekarod, a Clue? Egy másik stílus, de ismerős arcokkal mit váltott ki a közönségből? Egyáltalán hogyan gondolod: ugyanannak a közönségnek játszotok, mint annak idején a Twilight-tal, vagy tudtatok a stílusváltás miatt újabb embereket magatok köré vonzani?

Nyilván van egy átfedés a két banda rajongói között, de sikerült más közegből érkező emberek felé is nyitni. Akik az AT-t a stílus vagy a külsőségek, és nem a hangulat, mondanivaló miatt szerették, azok nem nagyon tudnak mit kezdeni a Clue-val, de vannak olyanok, akik látják/érzik/hallják a közös nevezőt. No de ez nem is volt cél, nem akar sem pótlása vagy folytatása lenni egyik a másiknak, ez egy teljesen tiszta lap. Ennyi idő után nagyon zavaróak kezdenek lenni az alkotásban, önkifejezésben a kialakult korlátok, elvárások, és mindez nagyon rosszat tesz az önkifejezésnek. Az ember átmegy dolgokon és alakul, más életperiódusba, más lelkiállapotba kerül, így nyilvánvaló hogy nem lehet a zenélésben sem ugyanabban a folyóban állni örökké. Azért a mi közönségünk már van abban az életkorban, hogy ezt tisztán lássa, értse, tudja. Van olyan ember, aki viszont nem tudhatom, hogy melyik zenekarunk pólójában fog megjelenni, mert mindkettőt szívén viseli, nem is kevés!

A közös nevezővel kapcsolatban eszembe jutott egy sor: "The only way out leads inside." Ez a mondat egész nyugodtan mottója lehetne sok AT, és Clue dalnak is véleményem szerint. Az a szellemi és szakrális mélység, ami a te gondolataidban ott lakik, és a rajongók számára a dalszövegekben tükröződik leginkább, hogyan alakult ki benned? Hogyan éled meg a mélységet? És ha már szóba jött: a baleset, és az újraszületés groteszk megközelítéssel segített-e ennek a szellemi mélységnek az elérésében?

Egyértelműen fontos szerepe lett a baleset élményének ebben. Fokozatosan alakult ki bennem, de úgy érzem ez a dolog olyan, mint egy folyó, amely kivájja és megtalálja a saját, neki való medrét, méghozzá abban a tempóban és irányban, ahogyan ő akarja. Nyilván bennem van igény és fogékonyság erre, de olyan spirituális élmények nélkül, mint amikhez volt szerencsém bennem is eluralkodna az efelé való közöny és kiszáradt volna ez a jelképes folyó...

Sokan azzal a névvel illettek/illetnek téged, hogy 'Padre'. Mit jelent ez, honnan jött, s mit jelent számodra? Az egyik lemezen még fel is tüntetted saját nevedként a taglistában.

Ezt kérlek szépen a Garden of Eden-es Tóth Misitől és Nyúzó Imitől kell megkérdezned. Ők kezdtek el így hívni, azt hiszem valamilyen vámpírfilm alapján. Csak egy rajtam ragadt név, én nem tulajdonítok semmilyen jelentést neki.

Gitártanárként minek érzed magad inkább: pedagógusnak, vagy tanárnak? Egyszersmind idefűződik az a kérdés is, amikor a színpadon állsz, akkor van-e a szövegekkel és a hangulattal tanítási szándékod a hallgatóság irányába?

Abszolút kialakult bennem a hivatástudat. Nem is tudnék úgy tanítani, ha nem látnék messzebbi, nem csak feltétlenül a gitározással kapcsolatos célokat a gyermekben/fiatalban. Kevésbé tehetséges diáknál inkább egy eszközként tekintek a hangszerre, amellyel egyéb tulajdonságait, vagy a személyiségét tudom fejleszteni. Nem szeretnék prédikálni semmiről, de ha zenén túl eljutnak a szövegben található gondolatok a hallgatóhoz, az agyán át a lelkéig, akkor teljes az én munkám.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnod az Üzenet lényegét, mi lenne az?

A pillanat küzdelmei vagyunk az Örökkévalósággal szemben.

Köszönöm a beszélgetést…

Mézer János