2015. június 15. 12:30 - DCM

Let us Prey

Egy angol film- angol humor nélkül. Mert horror is lehetne - de egy csipetnyivel több annál. Magam nem vagyok nagy horror rajongó, mert kiszámíthatóak és a látvány nem mindig elég.  A zombis filmek és a Dög mókás trilógiája más tészta. Szóval jó, ha egy horror a látványon kívül ad némi sötét, darkos atmoszférát és képernyőn át szőjék át az elmém a baljós érzések. És igen, ez egy ilyen film. Kis költségvetés, kis reklám, de jó!

A film egy kisvárosban játszódik. Semmi különös: kihalt, csendes, sötét. És ez mindig rosszat jelent.

A nyitás remek látvány. Kapunk sötét hullámokat, tengerparti sziklákat és egy lassan felálló alakot. A tenger habjaiból vagy magából a sziklából emelkedett ki? Nem tudni. Csak messziről láthatjuk. Majd elindul egy seregnyi varjúval. A madárhangok nagyon el lettek találva. Többször is hallhatjuk majd őket, és mint mindig, most is a sötét atmoszférát segítik. Majd megismerhetjük a szereplőinket.

Nem kell csodálatos színészi alakítást várni, de megteszi.

Az egyik színészt már láthattuk a Trónok harcában és bevallom, a maga sótlan módján adja elő a karaktert. De néha a nézése … az ember akaratlanul egy erős tárgyért nyúlna, mert az ilyen tekintettek után jön a futkorászás, meg a sikítozás.

A történet kicsit lassan halad, de egész korrektül történnek kis malőrök, amikre az ember felkapja a fejét, hogy….

Na meg a varjak… mindenhol ott lesznek, és persze kárognak. Az ember már várná is a felhörgő black metal zenét a dögök után. Helyette Steve Lynch remek, gonoszkodó rövid zenéit kapjuk.

S persze miután megismerjük a leendő áldozatokat- mivel horror film- és persze a sötét kis és nagy mocskaikat… hát persze hogy még nincs éjfél, de a retro óra baljós számlapján telik az idő… és el kezdenek fogyatkozni az élők. Van pár szereplő, lehet fogadni, hogy ki marad életben.  A halálesetek egy része, remek kis mulatságot ígér. És lesz látványos színpadi bevonulás is.

Az első halott után, még várni kell a sejthető vérfürdőre, de megkapjuk…

A dialógusok között lesz pár remek, a többi felejthető, de a célját eléri.

A lassú kamera, a fények, a zene, az őrült és kevésbé őrült monológok, no és a varjak remekül mozgatják előre- az elkerülhetetlent.

Bevallom én még néztem volna, de hát a rendőrőrsön lévő embereken kívül, az egész lepukkant városkában – valószínűleg- senki más sem lakik.

Nekem többször nézős lesz. Az atmoszférája miatt, a levezető zene miatt, és mert szeretem a varjakat.

Ja, és íme, a levezető zene: Gather up the devils. Keressetek rá.

 

 

Tordai Gábor

Szólj hozzá!
2015. június 11. 13:39 - DCM

Elefánt/Ember

A Genéziusz Színház előadását tekintettük meg, s gondoltuk tovább

"Én nem vagyok elefánt! Én nem vagyok állat! Én ember vagyok!" Akiknek ismerős Bernard Pomerance drámája és/vagy David Lynch forgatókönyve, azok számára nem lehetnek ismeretlenek e mondatok. John Merrick igaz története sokak számára villantotta fel a kirekesztés, a diszkrimináció és az el nem fogadás problémáját. Kétség kívül elsők között dolgozta fel ezt a témakört. Számos pozitív, és egekig magasztaló kritikát kapott a mondanivaló bátor, és hiteles kibontásáért, feldolgozásáért.

Van itt azonban egy másik aspektus is: az emberi lété. Azon emberi lété, melytől egyesek oly hőn áhítottan kívánnak megszabadulni, mások csak egyszerűen meg akarják válogatni, kit sorolnának ezen égisz alá, megint mások gyűlölik ezt a fajt (köztük legtöbbször önnön magukat is), s van, aki csak részesei akar lenni ennek a körnek. Részesei az emberi létezésnek, az emberi fajnak, Hogyha már máshová nem is, legalább ehhez tartozzon, tartozhasson.

Edward James Olmos egy 2014-ben megrendezésre került sci-fi közönségtalálkozón egy rajongói kérdésre azt válaszolta: "Nézz körül a mai világban, aztán nézd meg a Bladerunner-t. Csupán a színek mások." Hogy miért citálom ide ezt az idézetet, melynek látszólag semmi köze nincs az Elefántemberhez? Nos, a válasz nem más, mint az eltelt idő. Az, hogy ez a sok évtizeddel ezelőtti mű mit mond számunkra ma, a XXI. század elején.

A fentiekben felsorolt embertípusok közül kiemelném az embergyűlölőket. Biztos vagyok abban, hogy mindenki környezetében él olyan társunk, aki valamilyen kritikai vélemény okán egész fajunkat képes hibáztatni, utálni, megvetni. " Ha ez az emberiség, én nem vagyok az!"; "Utálom az embereket!"; "Nem tartozom közétek!" Ismerősen csengenek e mondatok, nem?

Nos, az ő kedvükért tekerjünk vissza az időben, nem sokat, csupán ötven-száz évet. Mit találunk ott? Megvetést, kirekesztést, genocídiumot. És embereket, akiket a kor közgondolkodása (részint önként, részint kényszer hatására) nem tekintett embernek. Ha visszatekerjük az idő kerekét, emberi létezésük elismeréséért küzdő embereket láthatunk, akik nem kritikával élnek, hanem kritizáltak. S ezek az emberek az őket körülvevő megvetés, lenézés, és az összes többi gyarló emberi tulajdonság ellenére bármit megtettek volna, hogy annak nevezzék őket, amik. Apró dolgok ezek: "Bárcsak én is úgy alhatnék, mint egy normális ember!" S mint ahogy az élet minden területén, emberi létezésünk meghatározásakor is csak az tartja mindezt feleslegesnek, akinek ez a semmiség rendelkezésére áll.

Véleményem szerint ezért volt ma, ebben a világban fantasztikus döntés leporolni ezt a darabot, és újra közönség elé vinni. Most, amikor létezésünk puszta megléte önmagában már nem is hordoz értéket, a Genéziusz Színház ezen bemutatója talán felnyithatja a szemét legalább annak a néhány tucat embernek, aki látta: örüljön, hogy embernek nevezheti magát, s mások is ezt gondolják róla, mert sokaknak még ez sem adatott/adatik meg. Kiindulásnak nem is lenne rossz egy pozitívabb gondolkodásmód felé...

S az előadásról, magáról:

A szűkös keretek, a tehetség, és a kreativitás sugárzott a színpadról. A rendezés, a zenei összeválogatás, és a koreográfia kísérletező jellegű, és meg kell mondjam, jó irányba kísérletezik. Különösen igaz ez az álomjelenetekre, és az éneklő anya megjelenésére. Főbb szereplőink úgy élik meg a karaktereket, ahogyan azt egy modern darabtól elvárhatjuk. Le a kalappal Horváth István rendező, és csapata előtt!

Gárdián Edit (Mrs Pool) fantasztikus! Az arcmimika, érzelem, és szakmaiság tökéletes összhangja tökéletesen jelenik meg az általa megformált főnővérben. Előadott verse pedig tényleg elhitette mindenkivel, akinek eddig esetleg nem tűnt fel: valami baj van a világgal.

S zárásként, a hangok: bevallom, zenével is foglalkozó emberként voltak komoly elvárásaim az előadás, ha úgy tetszik, "hanganyagával" kapcsolatban. Itt kell kiemelnem, és kétszer aláhúznom a Merrick-et megszemélyesítő Hajdú Róbertet, aki ha már arcát a maszkírozás miatt nem adhatta oda a közönségnek, kárpótolta a hiányt zseniális hangjátékával. Az elefántember hangja rendkívül kidolgozott, és kiforrott, a dialógusokban mindig érezhető, mikor érez hősünk meg valamit a már-már megszokott, rezignált fizikai fájdalomból, s mikor győzi le ezt az állandóságot lelke szép gondolataival. A zárójelenetben elmondottak, ahol a torz hangképzőszervek, és a kín miatt elváltozott hang teljesen kitisztul, az előadás módja miatt lesznek a megkönnyebbülés, és a felszabadulás szimbólumai.

S végül az ő hangja hitette el velem végérvényesen a mű három legfontosabb ténymegállapítását: "Én nem vagyok elefánt! Én nem vagyok állat! Én ember vagyok!"

Mézer János

 

Szólj hozzá!
2015. május 05. 13:44 - DCM

A hívó

avagy az óriásvállalat árnyékában megbújó cyber-noir…

Óriásvállalat, art decoval kevert cyberpunk látványú neo- Budapest.  Mindez nyakon öntve némi Sin City hangulattal és egy csipetnyi noir-ral. Mindez 17 perc látvány és ötletorgia, remek színészi munka. És a miénk. Ugyanis egy magyar kisfilmről beszélünk, ami a fiatal Odegnál Róbert fejéből pattant ki.

Eredetileg képregény formátumban született meg a mű, amelyet a Vad Virágok adott ki (ők adták ki magyarul a Kázmér és Huba sorozatot) 2005-ben. A képregény igazi nívós munka lett. Megérdemelte a keményfedelet. Most annyi év után úgy tűnik mozgóképes életre kelt, ami remek választás lett. A tömegvígjátékok közt végre egy kicsiny, mocskos, komor mű csillant fel.

A történet szerint a jövőbeli Magyarországon járunk, ahol még mindig a kommunista diktatúra kormányoz, és a főváros, Budapest láthatóan egy sötét és bűnös várossá vált- igazi romlott Sin City némi cyberpunk és noir képvilággal megfűszerezve. A főszereplő egy úgynevezett Hívó, aki képes tárgyak, illetve helyszínek emlékeit kiolvasni. Ez a képesség, munka nem biztos, hogy mindig kifizetődő. Megbízója tudni szeretné, hogy mi történt a városszéli villában, ahová éppen autóznak a film elején… a többit látni kell. A folytatásra van ötlet. A futurisztikus diktatúra árnyékában megtudhatunk majd többet is a környezetről, a társadalomról, a főszereplőről s annak képességéről, arról hogy milyen lehet ilyen képességgel élni a törvény két oldalán, mindezt egy noir-os szerelmi sztoriban a kisfilmben látható látványvilágban.

Idén még várhatunk egy másik kisfilmet az ötletgazdától.  Noir és sci-fi lesz a látványvilág… 

 

Tordai Gábor

Szólj hozzá!
2015. március 02. 14:05 - DCM

Five Finger Death Punch - House of the Rising Sun

(avagy ez sem menne magyarok nélkül...)

Egy rövid klipajánló, ha már hamarosan jön a Mad Max. És még azért is, mert a zenekar

gitárosa, az alapító és a vezető látványtervezője természetesen milyen más nemzetiségű lenne, ha nem magyar, aki most a klip rendezésében is munkát vállalt.

Báthory Zoltán- a név kötelez- 1995-ben ment el a nagy országba. Zenész-5FDP zenekar- dalszerző, producer. Emellett harcművész. A 2012-es Jiu-Jitsu világbajnokság ezüstérmese, van egy harcművészeti sportfelszereléseket gyártó cége, a Pentagon fegyveres harcászati szakértője is. Ja és még pilóta is. Mint írtam, a név kötelez.

A klipről annyit, hogy egy sivatagi banda vezetője elkártyázik egy rakat pénzt, ami az alvilágé. Happy end? Szerintetek? Látványos, hangos, hangulatos hat perc.

A csapatnak vannak még más jó dalai is, érdemes utána járni.

A látványvilág miatt érdemes megnéznünk a Welder Up honlapját is.

És ha tetszenek az ilyen poros- koszos dolgok, akkor megéri böngészni a következőkre is: Wasteland Weekend,  Nuclear Snail Studios. Jó szórakozást!

Tordai Gábor

Szólj hozzá!
2015. március 02. 13:25 - DCM

Fekete Zaj Osztálykirándulás

Ami bennünk és mögöttünk van

Programajánló és valami más.  Valószínűleg lesz, aki követ vet rám a végén, de kezdjük a jóval.

Idén is lesz Fekete Zaj Osztálykirándulás, amely bizonyítja, hogy még vannak a fény túloldalán élő lelkek. A tavalyi év bebizonyította: az elborult- sötét zenék világát meg lehet idézni egy valamire való háttértámogató cég nélkül, mert vannak, akik időt és energiát áldozva szervezkednek a sötét oldalon. Köszönet nekik, illetve a zenekaroknak, akik bevállalták, hogy ez bizony bukta is lehet. De a még élő és lélegző Közönség bebizonyította, hogy igény van ilyen tényleg mini, egy színpados házi őrültségre is. Állítólag a mini fesztiválok a reneszánszukat élik jelenleg.

Aki nem volt ott, az lemaradt arról: milyen másnaposan, a kártékony fényen Tass hangjára józanodni, milyen tupírozni Cure Árpi haját, vagy vele túrázni az amúgy festői környezetben; vagy éppen azzal szembesülni, hogy a régi helyszín milyen szép és modern lett; vagy milyen, amikor egy sor sötétbe öltözött alak látván egy kislány halkan megkérdi- Anya, ezek most sztárok? És még sok másról. A fellépők emberi oldalát megismerni csak ilyen helyen lehet igazán.

Reméljük, hogy idén is remekül érezzük magunkat, idén is essen az eső az Agregator alatt, és valami hirtelen és érthetetlen okból nem fog haragudni Tass, ha megint megpróbáljuk kibontani a cipőfűzőjét, és hogy mi angyalok ott lehetünk a The Moon sorainál.

Most jön, a kövezzetek meg rész.

Akik ott voltak, azok többsége már jóval elmúlt húsz vagy éppen harminc. Én magam egyet értek az Andy Bennet által megfogalmazott ’neo- törzs’ fogalmával. Hosszan lehet értekezni a szubkultúrák szociológiai témájáról, de szerintem nem igen beszélhetünk szubkultúrákról, jelen esetben a hazai goth szubkultúráról. Átalakulóban van- volt e rétegződések eloszlása, mely ugyanúgy változékony, mint maga a világ. Jött, volt, ment. Az utolsó tagjai nem is igen értik, hogy lehet egyik héten ilyen, a másik héten olyan bulin részt venni és annak minden külsőségét magunkra aggatni.

Egy távolba vesző időben, a 2000-es években ott volt Ecsegfalva és a Gothica fesztivál. Nem voltunk sokan, de irtó jó bulik voltak. Aztán ilyen- olyan okok miatt megszűntek, mint azok a zenekarok, akik akkor éltek csak igazán. Tagi problémák, támogatás hiányában elmúltak. Jött a Fekete Zaj, ami jó volt, bár megpróbált nagyobb lenni. A több réteg bevonása nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt.  És persze megint a támogatás hiánya. Sajnos be kell látni, itthon a támogatók nem értékelik a darkos hangulatot. Gondoljunk csak a SZIN-re, ahol a De Facto egy évben egyszerűen nem jutott műsoridőhöz, aztán meg bár betették a nagy színpadra, de igencsak tűző napsütésben kora délutánra. Komolyan gondolták, hogy egy ilyen zenekar, ilyen időpontban? Sajnos igen. Bár ott volt a The Cure. Volt, és azóta nincs is említeni való dolog. A Szigetről is kiszorult a sötétség, meg a magyarok java is. A Hegyalja is átalakulóban van.

Vannak zenészek, zenekarok, akik állják a sarat. A belső nyugtalanság hajtja őket. Lehet mosolyogni az előadó táncán, az angol kiejtésén, a szóismétléseken, a már-már giccsbe forduló hasonlatokon. De azért hiányoznak. És nekünk írták azokat a dalokat, amik most hiányoznak. Minden előadó magából ad nekünk valamit, amikor megír egy dalt. Az éppen őt foglalkoztató vagy bántó érzéseket, gondolatokat. Ami bennünk utat talál, magvat hajt és idézni tudjuk őket. Persze a pénz gátat szab sok dolognak. Például annak, hogy mennyi eredeti CD van a polcon. Jó magam inkább mp3 letöltő (legális) és hallgató vagyok, mert majdnem ingyen van és a telefonra is rátehető. Ettől függetlenül van eredeti CD-m és kazettám, mert bár nem hallgatom, a megvásárlásával kifejezhetem a rajongásomat és a támogatásomat. Így is biztathatom a zenekart, csak így tovább. És azzal is, hogy nem csak beesek a kezdésre, mert akkor talán időben indulhat egy előadás. Rétegzenéből kevesen gazdagodnak meg. A szervezésből is. Ha azt kérdik, milyen volt, lenne igény másra- talán illik válaszolni és nem utólag fanyalogni (tisztelet természetesen a kivételnek). Bárki nekikezdhet egy rendezvény életre keltésének, őrült doktor módjára, de a teremtményt meg is kell próbálni életben tartani. Azzal, hogy időben odaérünk, és nem beesünk, megfizetjük a belépőt és nem alkudozunk - mert az idő az energia, az előadó mind pénzbe kerül - nem máshol iszunk, vagy nem visszük be... Ezek apróságok, de talán tovább hallgathatjuk élőben a kedvenceinket vagy új kedvencekre lelhetünk. Ha netán valami kulturális program is szerveződik, illik nem hangoskodni. Nem csak magukért csinálják - szervezik a saját idejükből, saját költségből a rendezők az adott eseményt.

Ezek is közbejátszanak, ha egy szubkultúra rendezvények hiányában kifakul az idő folyásában. Mert ha nincs érdeklődés, észrevétel, részvétel, visszajelzés, akkor nincs igény rá.

Nem kell félni, sem a zenekarok sem a szervezők nem áldoznak közönséget, egy sötét oltáron valami félhomályos épületromban. Persze…

Hová lettetek hajdan szép remények? Goth. Ezt a szót hallva, van, aki rávágta- rávágja, ja, én is voltam olyan. Nem akkor sosem voltál goth. Ez valahol benned növekszik. Egy napon arra eszmélsz, hogy igen ez a zene, ez a szöveg nekem szól, rólam szól. A külsőség csak utána jön. Lehetsz cyber, neofolk, csipke, bőr, öltönyös… de a lényeg, az ott van benned. Mert mint, ha jól emlékszem talán - régen olvastam, bocsánat - Fjusha régi szakdolgozatában, egy megkérdezett valahogy így fogalmazott: a „goth egy hangulat, olyan, mint az őszi fák közt a köd…” amennyiben tévedek és rosszul emlékszem, elnézést kérek.  Szóval, ha ez nincs meg, illetve a tisztelet és a részvétel- úgy nincs goth szubkultúra sem (persze ez a többi körre is vonatkozik).  És szerintem ezért lassan az, ami a sötétségből jött, harcolni a fény elmúlása ellen, lassan a sötétségbe is térhet vissza.

Vigyázzunk rá, mert bár nem a mi generációnk hozta létre, de jól éreztük magunkat, azokon a fesztiválokon, koncerteken, rendezvényeken. A sötétség a miénk, és mi a sötétségé vagyunk.

Mondom ezt, úgy hogy szeretem a steampunkot, ami akkor jött létre, amikor a gothok felfedezték a barna színt, szeretem a poszt apokaliptikus dolgokat, a zombikat. De ezek utólag jöttek, sosem voltak annyira bennem, mint az őszi köd….

Végezetül két dolog: Gyertek, gyertek, bújjatok elő, találkozunk a Mátra egy sötét- zajos zugában, mert tudom, hogy idén nyáron mit csináltok.

A másik egy rövid írás, egy szobából, valaki más érzéseiből:

 

ÉN…

Másokhoz hasonlóan én sem mondhatom magamról, hogy „Vadnak születtünk, az utca nevelt. Senki nem vigyázott ránk.” Nekem volt családom, kik óvták minden lépésem. De azért „ A beton házak között nem várnak csodák” És „A ruhám bőr és nem ballon” Sokkal inkább csipke és bársony… Mert én egy Gothic girl vagyok. A normálisak ezt nem értik. Gyakran mondják „Nem értem neked miért fáj… Mért fáj a múlt? Mért fáj az élet?”Azért, mert „Összedőlt falakon átemel…”

De azért én sem lettem vidám, boldog felnőtt.  „Valahol eltévedtünk, vagy az út vitt másfelé. Lehet eladtuk a lelkünk, s így az ördögé” De azért ne sajnálj, mert tudom, hogy én vagyok a saját Személyes Jézusom.

Rendszerint „Péntekenként szerelmes vagyok” mert „Neked születtem angyal” Mikor veled vagyok, nem érzem, hogy Meghalni a mennyben a menny halála bennem. Ám ha elhagysz, akkor már nem tudok sírni de „Az utolsó üvöltés már csak egy halkuló suttogás, az utolsó mozdulat már csak egy erőtlen remegés” lesz.

De még itt vagy a nálam, Erika szobájában, „Aludj hát nincsen semmi baj” S ha lehet, őrizd az álmom, hisz sokszor belefáradok a Puszta létbe és olyankor úgy érzem ez az egész világ csak egy rabszolgatábor, egy Euswitz.

Soha ne add fel, hisz „Nevetni az tud csak igazán, aki már eleget sírt…” De azért ne feledd, hogy „Minden nőnél van jobb nő, minden bajnok legyőzhető minden új nap új ajándék, mert az egész csak játék…”

Persze nem akarlak kioktatni. „Nem kell, hogy olyan legyél, mint én vagy bárki más” Inkább tudd, hogy „Te vagy az Isten, teremtsd meg magad!”Én magam is gyakran hordok Maszkot.

De ha nagyon elszomorodnék, akkor „Fess új hajnalt, hulló csillagot, alkonyt, ami zár” Akkor is, ha úgy gondolom, hogy „Nem éreztem már a vörösnek izzását, aranyt a hajnalon át, a fekete fájdalmát”

Mikor Utálom az embereket, és biztos vagyok benne, hogy „Sötét szobában ül az Isten egymagában, kifordult szemmel értelmet keres az alkotásban”

Inkább add rám a Fekete glóriát, és taníts meg rá, hogy „Nem érdekel már a tiltó szó, ne tagadd meg magadtól, ami jó” Főként, mikor „Azt akarom, hogy táncolj, hogy újra megkívánjalak” Hisz „A bűnbeeséstől a bűnbocsánatig tart az élet és kész.”

De végül mégis ez az én keresztem, hogy lássam, mint remeg „Az ősz asztalán egy nyári álom. Ugye azt várod, hogy valóra váljon. De az álmok már nem jönnek el” Ilyenkor „Bocsáss meg, mikor megölöm magam”.

 Te is úgy érzed, hogy a 101-es szobában vergődünk? Neked mi a legnagyobb félelmed? Nekem az, hogy „Senki nem felejt el, de senki nem sirat. Mind, mi régen voltál, már csak egy pillanat...”

 

Tordai Gábor, és Tordainé Buresch Erika

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2015. február 05. 12:47 - DCM

Pontypool - A zombik városa

Spoiler alert!!!

Pontypool egy csendes kisváros Kanadában. A Pontypool egy szó. 

A film egy könyvből készült, amit Tony Burgess írt. Lényegében egy trilógiáról van szó, melynek egyik állomása lett megfilmesítve.

Szóval a Pontypool, egy létező városka, egy könyv, egy film. Szó, amit hallunk, majd agyunk a szó mellé valamit hozzátársít.

Többek közt erről szól a film. Ott van a kis rádióállomás; a nagyon jól alakító Grant Mazzy(Stephen McHattie), az egykor nagymenő rádiós műsorvezető, aki most csak eltűnt macskákról tudósít; ott a hó és a hideg; és persze ott vannak a hallgatók, az emberek, akik egyszer csak megőrülnek, és értelmetlen szavakat ismételnek, csoportokba- hordákba verődnek és olykor embereket esznek- jól nevelt zombik módján.

Mindezt a rádiósok kis csapatán keresztül tudjuk meg, s ahogyan ők sem, mi sem tudunk biztosat. Hírek, pánikoló telefonálók és az odakinn tomboló hóvihar, ami mindent elrejt. Egy darabig.

A film lassan kezd, rögtön az elején ad egy kicsit fura- rémisztő képsort, majd utána csak a rádiósok és a kicsi városka életébe nyerünk bepillantást. Aki szereti, ha lassan indulnak be a dolgok, annak tetszeni fog. Aki azt várja, hogy rögtön baltával kell szétverni az embereket zabáló fertőzöttek fejét- az csalódni fog. Épp ezért is jó ez a film. Az apró, elszórt információ morzsák és néhány baljós jel teszi feszültté az alkotást.  A szereplők olykor, mintha” ki-ki kacsintanának” ránk, ezzel is bevonva minket a „nyomozásba”, erősítve az érzést, hogy mi is folyik itt valójában? Kamu rémhír, de akkor mit keress itt a BBC, a katonaság?  Valami ilyesmi lehetett Orson Welles rádiós játéka is, ami pánikot okozott egykor.

És egyszer csak beüt a krakk.  Az egyik szereplőnek hirtelen nehezen esik értelmes mondatokat alkotni, majd egy darabig a teafőző hangját utánozza. Utána lassan mindenre fény derül, és persze megjelennek a fertőzöttek is.

A film egész ideje alatt a műsorvezető játszik a szavakkal. Néha egészen komolyan kell összpontosítani, hogy nehogy lemaradjunk. A rendező így akarja tudtunkra adni, hogy milyen fontosak is a szavak. Mindegy, hogy szóban vagy írásban, de a szavaknak erejük van. Ugyanazt a hírt sokféle képen lehet előadni és értelmezni, egy szónak számos kapcsolódási pontja akadhat az agyunkban, mert képeket társítunk hozzá. Nem mindegy hogy bánunk velük. Mi, egy kis rádió, egy nagy hírszolgáltató vagy akár a kormány.

Ez az egyik gondolatmenete az alkotásnak. A másik egy igen érdekes elmélet: vajon a szavak megfertőzhetik az emberek agyát, akár annyira, hogy megegyék egymást?

Dominic Streafield Agymosás című könyvének egy fejezetében azt taglalja, hogy a hipnózissal mire lehetnek képesek az embereknél. Lehet-e tényleg alvó ügynök valaki, és eme személyt tényleg lehet- e egyetlen szóval „tudatra” ébreszteni? A könyv érdekes, a gondolat a filmben is felfedezhető. Lehetséges-e, hogy a szavak miatt, megváltozzon normális viselkedésünk és egy szörnyé változzunk?

Fertőzötté válhat-e egy nyelv? A filmben is, mit egy titkos hipnózis parancsra, ha valaki kimond egy szót, annak megváltozik az emberi lénye. De mi ez a szó? Lehet-e beszélni, vagy az írott szóra is érvényes ez? Mindegyik nyelvre? Ha alaposan belegondolunk, akkor ez tényleg félelmetes lehetne. A ’memetika’ szóra a film után érdemes rákeresni. A mostanság gyakran hallott ’mém’ kifejezés is kicsit más megvilágosítást nyerhet.

De térjünk még egy kicsit az alkotók mélyebb gondolatai után vissza a felszínes világba.

Az alkotóktól merész húzás volt akkoriban egy párszereplős, egy légterű „kamerás horrort” forgatni. Mostanság nagyon divat lett, akkoriban nem ezt várták a nézők.  A történések, mint már említettük, lassan indulnak, de mégis az első pillanattól fogva van valami hátborzongató előérzet, amikor egy felnőtt férfi gyerekhangon sír az anyja után- na ez tényleg kiborító. Ahogy a fiatal lány keresi a hangokat és újra és újra nekifut a plexifalnak, miközben az egyre véresebbé válik. A doki fura viselkedése, ahogy idegen nyelven karattyol…

És a vége. Tipikus. A vezetők sosem hazudnak, igaz?

Végezetül: lehetne ez egy zombis horror, vagy csak horror. De több annál: kísérlet. Szatíra- de túl konkrét. Kritika- a média manipulációjáról, groteszk- morbid módon tálalva. Társadalomkritika- az emberek hordává válásáról. Kifigurázása az emberi nyelvnek és értelemnek, hiszen mindannyian tudatlanul belekapaszkodunk a szavakba. Rögtön jelentéseket társítunk nekik. Pontypool- a zombik városa. A magyar cím gyönyörűen reagál erre (bár lehet, hogy ez véletlen). Hisz a cím alapján, rögtön hozzuk a baltát és az ablakokat lessük, hogy hol törnek be az élőhalottak. Pedig: Pontypool egy szó. Pontypool egy város Kanadában. Pontypool egy könyv címe.  Pontypool egy film cím. Szavakkal írok e filmről. Ezt is éppen értelmezed. Biztos helyesen teszed?

 Tordai Gábor

Szólj hozzá!
2015. január 28. 14:39 - DCM

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033

Halmazelméleti hasonlattal élve felvezetőként feltehetnénk a kérdést: az irodalom halmazán belül elhelyezkedő szépirodalom, és  science fiction részhalmazok vajon mennyire állnak távol egymástól? Vajon vannak-e közös találkozási pontok, metszetek, ahol a szórakoztató célzattal készültnek tettetett alkotások megfogalmazásukban, mélységükben, és dramaturgiájukban számos ponton kielégítik a szépirodalom kritériumrendszerét? Nos a válasz egyértelműen igen. S mint ahogyan oly sokszor már az elmúlt évszázadokban, a választ ismét az oroszok adták meg: igen, Dosztojevszkij, Puskin, Gogol, és Bulgakov után a tisztelt, már meglévő és leendő olvasó minden bizonnyal az orosz irodalom következő fényesen ragyogó csillagát pillanthatja meg a sorok között elrejtőzve jelen regényünk szerzője, Dmitry Glukhovsky személyében. 

Mint ismert, a kelet-európai, így az orosz irodalomra is alapvetően jellemző a sötétebb, komorabb hangulat, melyet néhol a realitás zord és rideg megpróbáltatásain (Bűn és bűnhődés), máshol pedig a modernebb hangvételbe ágyazott, sokszor szürrealitásba burkolt egyszer hihetőnek, másszor fikciónak bélyegzett passióján (Mester és Margatita, a film is) keresztül juttat el olvasóihoz. Eszköze pedig szinte minden esetben a szövevényes, és rendkívül következetes történet mellett leginkább a páratlan kidolgozású vizualitás, igen, a szavak háta mögött megbújó képiesség, az érzés, ahogyan szinte minden más náció irodalmához képest (nem lekicsinylés) hamarabb, jobban, és kontrasztosabban kelnek előttünk életre a történetek szereplői. Ez a tökéletes -esetünkben verbális- látványosság lehet a magyarázat arra, vajon miért világhírű egyebek mellett az orosz balett, vagy az orosz cirkusz is.

"A sors csak úgy magától nem létezik, el kell jutni hozzá."

A komor, rideg és zord hangulat fikcionális kivetülését egy posztapokaliptikus világ képe szolgáltatja számunkra. A történet szerint Moszkva egy nukleáris katasztrófa miatt szellemvárossá lett, megmérgezte a sugárzás, s felszínét szörnyek népesítik be. A kevés, még életben maradt ember a világ legbiztonságosabb óvóhelyének épített metróban él, ahol az egyes állomások komplett városállamokként kezdenek létezni. Ahogy az olvasó oldalról oldalra mélyebbre merül a környezet leírásában, mindinkább az az érzése támad, hogy szereplőinkkel egy újabb, második genezis történt meg: ahogyan a bibliai előzményben az emberiség egyszer már kiűzetett a paradicsomból saját bűnössége miatt, így most, szintén saját hibája okán menekülni kényszerül a megszokott világból egy újabb otthonba, mely kényszermegoldás-mivolta miatt eredendően csak rosszabb lehet, mint az azt megelőző (a science fiction világában számos párhuzamot vélhetünk felfedezni erre a folyamatra, lásd Battlestar Galactica újragondolt sorozat). Ez a metró, mely ha másra nem is, az életben maradásra ideig óráig ugyan alkalmas, azonban ennél sokkal több kilátást nem képes biztosítani új lakói számára. 

A városállamok gondolata szintén civilizációnk legkoraibb gyökereihez nyúlik vissza, méghozzá az ókori görög közigazgatási szerveződéshez. Laza szövetség, önálló döntések, néha háborúk egymás között, azonban mégis , egyik a másik nélkül nem is létezhetne (van, ahol teát termszetenek, van, ahol gombát, húst, van ahol könyveket lehet beszerezni). Ez a társadalom palackba zárt világként tart groteszk görbe tükröt a jelen számára: van itt minden, kommunisták, nácik, liberálisok, demokrácia és diktatúra örök párharca, szegények, gazdagok, pénz (Kalasnyikov töltény) és kapitalizmus, minden, ami nélkül az elmúlt évszázad leírhatatlan lehetne. 

A megmaradt emberiség sorsa tehát, hogy megpróbálja a saját pusztulásából újraépíteni önmagát, mely sorsot tényszerűen maga hívott ki önmaga ellen.

Sugárfertőzött népmese

A karakterkidolgozás különösen nagy erőssége ennek a regénynek. A könyvet végigolvasva könnyen rájöhetünk, tulajdonképpen egyetlen főszereplővel operál a szerző, számos rendkívül gazdagon felépített mellékszereplő segítségével, akik egy-két fejezet erejéig kivétel nélkül oszlopos részei hősünk, Artyom jellemfejlődésének. Közülük is a legkiemelkedőbb Hunter, noha szinte a regény legelején eltűnik, mégis tőle kapja meg küldetését, mely okán indul el a történet egészét átszövő kalandjára, megjárva egyik állomást a másik után, megismerve és egyben bemutatva a metró világát.

Artyom a népmesék ismert legkisebb szegénylegénye, aki a semmit hagyja maga mögött egy jobb élet, egy jobb életcél reményében, s akinek utazásai során együtt izgulhatunk vele végig jót és rosszat, együtt élhetünk át vele halált és teremtést is. Lényeges eleme az ő karakterének, hogy apró gyermek volt, amikor a katasztrófa bekövetkezett, így bizton állíthatjuk: ha másért nem, korából fakadó ártatlansága okán a regény szereplői közül szinte az egyetlen teljes egészében pozitívnak nevezhető jellem.

Ideig-óráig mellészegődött társai olyan fontos eszmékkel, tudással, vagy eszközökkel látják el, melyek nélkül küldetése szinte biztosan teljesíthetetlen lenne (varázsvesszőként díszelgő Kalasnyikov, éjsötétben is fényt hozó elemlámpa, s a királyfi páncéljaként csillogó stalker-ruházat). Posztapokaliptikus mesénk jellem- és eszköztára így olyan keretet ad a komor történetnek, ahol a megpróbáltatások ellenére is, legalább az esély megteremtetik a fény megpillantására az alagút végén.

Nyomasztó légkör...

A mű teljes egészét áthatja az a nyomasztó érzés, mely legalább három aspektusból támadja a lemenekült emberek pszichéjét.

Először is a bezártság érzete: szeretném itt is kiemelni, hogy a regény elbeszélési módja a végletekig tökéletes módon festi le a bezártság okozta szorongás folytogató érzését. Súlyosabb klausztrofóbiában szenvedő olvasók talán rosszul is érezhetik magukat a könyv befogadása közben. Másodszor is a külvilág állapota, a tudat, hogy oda már nem mehetnek vissza, s a felszínen élő eltorzult lények bármikor esedékes támadásaitól való félelelm. Harmadszor pedig a bűntudat okozta nyomasztó lét, hiszen a szöveg során többször is előkerül az egész történet apropója: igen, ezt mi okoztuk, s egyszemélyben mi vagyunk érte a felelősek.

 Végezetül, visszakanyarodva eredeti okfejtésünkhöz, meg kell állapítsuk: szépirodalom ez, méghozzá a javából, nem hiába nyerte el 2007-ben a "Legjobb európai debütálás díját". Oroszos fordulattal élve ezt a könyvet bűn nem elolvasni, s ha igaz az, hogy a bűnből következik a bűnhődés, így ez utóbbi lehetne maga a regény sokszor groteszk, ám végtelenül tág és az alagútban is színes világának nem ismerése. Sokat veszít az, aki nem merészkedik el ide.

Mézer János

 

Szólj hozzá!
2015. január 27. 19:58 - DCM

Nic Pizzolatto: Galveston

A szerző jól ismert műve a True Detective sorozat. Nos, eme alkotás is jó úton halad a megfilmesítés felé, biztossá vált ugyanis, hogy filmvászonra viszik első és eddigi egyetlen regényét.

 Az íróról jó tudni, hogy egyetemen tanított irodalmat és kreatív írást. A Galveston egy sötét, komor thriller, hard-boiled keverék: az emberi értékekről, a szeretetről, becsületről, szól, ugyanakkor a tisztesség és az erőszakkal teli, keserű világ rémképének félelmetes elegye is.

 A regény gerincét két fő karakter alkotja: egyikük egy cinikus, látszólag érzéketlen, többszörös gyilkos behajtó, akinél tüdőrákot állapítanak meg (a hír hallatán első reakcióként rágyújt), másikuk egy fiatal lány, aki gond nélkül bocsátja áruba a testét, ráadásul még felelőtlen és hazug, s mint később kiderül, anya is.

 A leírás magáért beszél: holt testeket eltüntető mocsaras, lápos, vagy éppen szikkadt louisianai táj. Lepukkant hotelek és bárok, hámló tapéta, penész, mocskos bútorok. Az adalék? Gengszterek, feleségverők, erőszaktevők, drogosok. Itt kicsit másképpen kell értelmezni az erkölcs fogalmát. Ebben a világban mindenki elsősorban önmaga lelkiismeretének tartozik elszámolással. Bűnbocsánat? Nincs, csak bűnhődés, ami végül úgyis utolér, bárhol is légy.

 A karakterek dialógusai életszerűek, s a filmszerű táj nagyon erősen hat mind érzékeinkre, mind lelkivilágunkra. A lazának tűnő szavak, mondatok tökéletesen felépítettek, mázsás súlyuk lesz a mű végére. Általuk még a nem túl terjedelmesre sikerült alkotást is igen nehéznek fogjuk érezni, valahogy úgy, mint a két szerencsétlen főszereplő.

 A történet felvázolva:

 Roy, a be- és végrehajtó megtudja, hogy tüdőrákos. Mit csinál az ember ilyenkor? Elgondolkodik… ezt nem igazán megy neki, mert a sunyi főnöke megpróbálja meggyilkolni- még az nap. Szép kis nap nem?! Tűzharc, hullák és egy prosti. Fura csapat, főleg ha hozzávesszük, hogy hamarosan trióvá válnak egy kislány által. Autózás mocsarak, és szikkadt tájak között, bárok, motelek. Már-már megszabadulhatnának előző életüktől, de ebből a világból csak súlyos áron lehet lelépni.

 A regény nem egy idősíkban játszódik. A jövőt olvasgatva, felmerül a remény érzete. De a szerző nem igen szereti a szereplőit. Ettől függetlenül, így még érdekesebb a mű.

 Lehetne ez egy bosszú- szerelem történet, de valójában több lett: egyfajta sötét, kemény, kissé noir-os, road movie hangulatú könyv. S bár a többi szereplő motivációját nem igen ismerhetjük meg, ez tulajdonképpen egyáltalán nem zavaró, hiszen nem fontosak a végeredményhez, itt szinte mindenki rossz, nincs megváltás, egy csodálatos dolog van, a gyermeki ártatlanság.

 Mit lehetne még hozzá tenni?

 Két olyan rész van a könyvben, amitől ökölbe szorult a kezem és teljesen átéreztem Roy helyzetét. Két nagyon sötét pont: az első brutális, naturalista kép; a második a bosszú pillanata lehetne, amit egy rövid megjegyzéssel el is intéz. Először meglepő, de belegondolva, végül is érthető.

 Igen, még valami: a borító. A magyar borító tökéletes! Remekül illeszkedik a regény hangulatához: sötét, nyomasztó egy pici szépséggel és ugyanúgy magába szippant, mint maga a szöveg.

 Végezetül néhány idézet, előételül:

 Most kezdődik. Ez a lényeg. Most.”

 Emlékszem, egyszer egy haverom azt mondta nekem, hogy minden nő, akibe beleszeretünk, egyszerre olyan anya és nővér, aki nem jutott nekünk, és hogy igazából mindig is a női felünket keressük, a női állatunkat vagy mit. A srácnak belefért, hogy ilyesmiket mondjon – drogos volt és olvasott.”

 Kicsit bűntudatom volt, mert valami olyasmit terveztem, hogy az este folyamán nyakon szúrom, de az olyan lett volna, mint megrugdosni egy nyomorékot. Ahhoz jó ok kell. Én azért hiszek a korrekt játékban.

 

Tordai Gábor

 

 

Szólj hozzá!
2015. január 27. 19:38 - DCM

Köszöntő

Köszöntjük minden kedves olvasónkat!

Bejegyzéseinkben minden alkalommal bemutatásra, elemzésre választunk ki egy-egy olyan alkotást, mely véleményünk szerint közel állhat a küldetésünkben ismertetett kör világához, ízléséhez, lelkületéhez.

Reméljük, felkeltjük majd néhány idelátogató érdeklődését a válogatott gyöngyszemek iránt.

Minden kedves megtekintőnek jó szórakozást, hasznos olvasgatást, szemezgetést kívánunk!

 

A DCM csapata

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása