Mert elutaznak akkor mindenek.

Egybekerül a goth-oké, s örökre 

a világvégi Ecsegfalváé 

lesz akkor a művházudvar csöndje 

A feketében menekvő madárhad. 

És látni fogjuk a kelő napot, 

mint lencsézett pupilla néma és 

mint doom metált hallgató, oly nyugodt 

De virrasztván az esti koncertfényben,  

mert nem alhatom akkor éjszaka, 

táncolom én fodorban, csipkében, 

s szólok én, mint éjidőn a dark:

Ismeritek a Twilight dalolását, 

A De Facto-t, a Dying Wish-eket? 

És értitek a Cantara zsongását, 

tizedszer is csak Nightbreed lehet? 

És tudjátok nevét az undergroundnak? 

És tudjátok miféle fájdalom 

tapossa itt az egynapnyi sötétet 

hasadt harisnyán, hálós alkaron? 

Az éjszakát, a dalokat, a Fákat, 

a Mátyás Attilás sok jó fejet? 

Ismeritek a Bornholm számokat? 

A PG Csoportot ismeritek? 

Nos, ha igen, ha nem, vonatra, kocsiba, repülőre, szekérre, lóra fiatalok, és fiatalabbak, mert hamarosan Ecsegfalván a magyar dark/underground szeme!

Bővebb információ a fesztivál facebook-eseményében található!

Gyertek, gyertek, bújjatok elő...

Mézer János

A Lies of the Machine Magyarország első kiforrott gőzbetyár (steampunk) zenekara. Tevékenységük úttörő jelleggel segíti elő a műfaj itthoni meghonosodását. A csapat vezetőjével, Buza 'Don' Balázzsal beszélgettünk.

Ha valamiféle rangsort kellene felállítanod, akkor mi a fontosabb a steampunk világában: tartalmi mondanivaló, külsőségek, vagy a zenei mivolt? Esetleg valami más is beemelnél ezek közé?

A Shoggoth-páleszünket. Azt mindenképp. Viccet félretéve ez egy nagyon komplex multikulturális-multiplatform irányzat, amiben szerintem mindenkinek más a fontosabb. Ismerek olyanokat, akiknek inkább a viktoriánus korhűség, míg másoknak az egyes – a lehető legjobb értelemben vett – steampunk klisék a fontosabbak. Hogy nekem? Az már egy érdekesebb kérdés. Én azt mondanám, hogy nem csak, hogy nehéz, de szerintem teljes mértékben értelmetlen ebben rangsort állítani: szerintem mind szükséges ahhoz, hogy valaki hitelesen hozhassa a „figurát”. A LOTM gőzbetyárjainál sincs ez másképp: a zeneiség, a mondanivaló, a nettó elmeroggyantság, az előadásmód és a koncertek miliője együttesen értékelhetőek csak, szétbontani és rangsorolni az egyes elemeket felesleges.

Miért pont a steampunk? Mit jelent számodra ez az univerzum?

Arra a kérdésre, hogy miért, elég nehéz lenne választ adnom. Nem tudom! Ez tetszett meg a tizenéves hülyegyereknek, és tetszik továbbra is a már nem tizenéves hülyegyereknek.

Mennyire volt saját, és mennyire volt csapatmunka a zenekar életre hívása? Egyedül voltál az értelmi szerző, vagy a társak voltak meg hamarabb?

Egyértelműen a szándék volt meg előbb, valamint a villanykörte a fejem felett, csak utána jöttek tagok. A zenekar alapötletét egyedül fogalmaztam meg még olyan 2010 magasságában, azonban ebben az időben egy hazai televíziónál dolgoztam, ahol a munkaszerződésem nem engedélyezte az aktív zenekari részvételt. Amihez első körben a szűk ismerősi körömben kezdtem zenészeket keresni. Ekkor csatlakozott a csapathoz a másik két alapító tag, Juci és Milán is, valamint kisvártatva a zenekar azóta is oszlopos tagja, Klári. A zenekar első felállásában 2013 májusában kezdett el próbálni, akkor még Andó Gergely gitárossal és Kristóf Bence dobossal kiegészülve. Az azóta eltelt időszakban lényegesen fejlődött, átalakult a zenekar világa és hangzása, a tavalyi Z-Waltzban megtalálva az igazi hangját, a pszichocirkusz varázsát.

Közeleg a Lies of the Machine első nagylemeze ’Freakshow’ néven. Kérlek, mutasd be a lemez koncepcióját néhány mondatban.

A Freakshow, ahogy a neve is mutatja, nem más, mint a mi saját, külön bejáratú horror vurstlink. Ez a lemez összegzi az eddig munkásságunkat, illetve utat mutat arra, merre megyünk tovább. Rákerült összességében 9 dal, többek közt a tavalyi 2 single dalunk (Z-Waltz és a The Last Flight), valamint 1-2 újragondolt dal még a régi DaemoCog demónkról. Összességében azt mondhatom, hogy egy változatos, totál elmebeteg anyag fog kisülni ebből, ahogy azt a nemrég megjelent első nóta, a Psychocircus is mutatja!

 Noha magad is lemeznek hívod az új anyagot, a dalok mégsem fognak megjelenni fizikális hanghordozó formájában (jellemzően Cd-n). Mi az oka ennek?

Ennek több oka is van. Az első és legfontosabb: amikor a zenekar ötlete megszületett, az egyik alapelv az volt, hogy a zenénk mindig is ingyenesen elérhető lesz bárki számára, ami egy fizikai kiadás mellett nem feltétlen lenne megoldható, tekintve, hogy egy fizikai lemezkiadás horribilis összegekkel jár. A másik a fizikai hanghordozókra való kereslet drasztikus csökkenése volt az elmúlt években: a népek (tisztelet a kivételnek) alig vesznek már lemezeket, helyette a digitális megoldásokat kedvelik (streamek, online platformok), amivel mi nem szeretnénk szembe menni, hanem inkább kihasználnánk ezt a trendet. Pont ezzel a céllal készül az anyaghoz egy speciális, interaktív digitális booklet is, ami remélhetőleg megdobja majd az élményt.

A polgári foglalkozásod mennyire tudja segíteni a zenekar előre menetelét?

„Polgárként” digitális marketinggel keresem a kenyeremet. Hogy mennyiben segíti és mennyiben nem, azt nehéz elmondani. Évekig pörögtem a hazai zeneipar szakmai berkeiben (TV, rádió, újságírás, menedzsment), mielőtt megalapítottam volna a LOTM-t, tehát az alapokat inkább azt mondanám, ott szedtem össze. A jelen munkám leginkább abban segít, hogy jellegéből adódóan biztosítja, hogy a zenekar munkásságát könnyedén el tudjam juttatni széles közönséghez, és folyamatosan bővíthessem a rajongótáborunkat. Megtanultam közben a képszerkesztés-webfejlesztés-animáció alapjait, tehát folyamatosan bővíthessem az eszköztárunkat!

Az underground világ jelenleg egyik legnépszerűbb irányzatán belül mozogsz/mozogtok. Mi az a tetőpont, amit véleményed szerint ezzel a zenekarral el lehet érni? Látod esélyét a jó értelemben vett megélhetési zenész-létnek?

Ebből megélni? Itthon? Esélytelen. Ez nem negatív hozzáállás, ez puszta tény, főleg, mivel egy erősen underground dologról beszélünk. Hogy mi lenne a tetőpont? Nem tudom megmondani. Mi folyamatosan megyünk előre, növekszünk, fejlődünk. Most, június elején sikerült végre összehoznunk egy több száz fős steampunk minifesztivált, amit innentől legalább évente szeretnénk folytatni. Emellett folyamatosan kacsintgatunk külföld felé, például most ősszel is, de ez még titok [nevet].

Hogyan látod a steampunk magyarországi fogadtatását/elfogadottságát? Milyen tapasztalataid vannak a fellépési lehetőségeket, a helyeket, és a közönséget illetően szerte az országban? Éles-e a különbség a külföldi lehetőségekhez képest?

Hazánkban? Változó. Hál’istennek szépen növekszik a szubkultúra ismertsége, a Steamfesten az egész klub csurig telt gőzbetyárokkal, azonban én úgy érzem, még mindig egy viszonylag pici szubkultúráról van szó. Az itthoni vs külföld az egy érdekes összevetés, rendszeresen beszélünk róla zenész haverokkal, és a vélemények nagyjából mind ugyanazt mutatják: lehetőségek, technikai felszereltség, hangosítás szempontjából sehol sem vagyunk a nyugatabbi normákhoz képest, legalább is az underground keretein belül…de nem baj, azzal kell dolgozni, amink van. Amiben viszont kis hazánk verhetetlen az a közönség és a közösség. Bárkit kérdeztem, eddig nemigen tudtak olyan koncertlátogatói kultúrát, olyan igazi fan hangulatot mondani (legalábbis itt az öreg kontinensen), mint amit a magyar közönség szokott hegeszteni. Közösségi szempontból is akármerre nézek, mindenhol látom az összefogást, aminek nagyon nagyon-nagyon örülök.

Nagyon a pályátok elején vagytok még, első lemez, jó pár koncert, és sok-sok folytatási lehetőség. Hogyan látod magadat, és a zenekart öt év múlva?

Világhír, platinalemez, Fonogram-díj. Komolyra a fordítva a szót, nehéz ezt most megmondani. A zenekar, ahogy te is mondtad, még nagyon a pályája elején van, így nehéz megtippelni, vajh mi fog kisülni belőle. Mi mindent megteszünk, hogy minél több, minél jobb nótával szórhassuk meg a népet!

Ha egy mondatban kellene összegezned saját Ars Poetica-dat, mi lenne az?

„Fuck normal…that’s boring.”

Köszönöm!

Mézer János

Stephen King novellagyűjteményeit mindig nagy várakozással olvasom, és ez ugyanígy volt a Rémálmok bazárával is. A kötet egyébként sorban a hatodik (a Világnagy strand nem számít, az egy magyar kiadás, amiben korábban már megjelent novellákat jelentettek meg), és mindig élvezettel merülök el King mikrokozmoszaiban, főként ha sok a dolgom, és nem tudok hosszabban belemerülni egy regény folytonos menetébe. A Rémálmok bazára egy méltán várt kötet volt, és tiszta szerencse, hogy az Európa Kiadó nagy gondot fordít a mihamarabbi magyar megjelenésekre.

Harmincöt évvel az Éjszakai műszak című novelláskötete után a hátborzongató történetek nagymestere új elbeszélés gyűjteménnyel lepte meg Hűséges Olvasóit.
A Rémálmok bazára húsz, kötetben korábban nem közölt történetet tartalmaz, s King mindegyikhez rövid bevezetőt írt, amelyben feltárja az írások születésének körülményeit és a maga személyes motivációit.
A történetek között izgalmas kapcsolatok, közös vonások fedezhetők fel: erkölcs, utóélet, bűntudat, mit tennénk másként, ha a jövőbe látnánk vagy éppen kijavíthatnánk a múltban elkövetett hibáinkat. Némelyik novella szereplője az élete végéhez közeledve felidézi bűneit és vétkeit; mások ráébrednek, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek; és vannak, akik vesztükre egyenesen az ördöggel paktálnak.
King kirakodóvásárában igazán változatos a kínálat egy autónak látszó szörny (à la Christine), egy ember, aki gyászjelentésekkel gyilkol, egy e-könyv-olvasó, amely párhuzamos világokra nyit ablakot, és persze az örök favorit, az emberiség végpusztulása… Minden olvasó megtalálhatja itt a maga kedvencét de a szerző figyelmeztet, hogy a portékáját óvatosan kell kezelni, mert a legjobbaknak foguk van.

A felhozatalra a legtöbben közepest mondanak, és hajlok rá, hogy egyetértsek, de mégsem teszem. A történetek nagy része tetszett, és a húsz történet pontosan olyan, mint egy bazár. A legkülönfélébbek, hol szentimentálisak, hol vérfagyasztóbbak. Na, de lássuk egyesével.
Spoilermentes!

1. A 81-es mérföldkőnél

A kötet első sztorija, és fenemód beindul. A sztori szerint egy kis srác egymagában egy kis kalandra vágyik. Csakhogy hamarosan begördül egy autó is a történetbe, és mint minden King rajongó tudja, ez semmi jót nem jelent. Tetszett, pörgős és kellően jól megírt darab, jól elindítja a kötetet.

2. Prémium Harmónia

Ez a történet le is fékezi egy kicsit a kezdeti száguldást, de nem rossz. A sztori nem valami nagyszerű, mégis kiváló lélekrajz jellemzi. Még ha úgy egyébként morbid is az egész.

3. Batman és Robin hajba kap

Ez a novella meglepett. Kissé érzelmes, de ez csak a látszat. Éle van.

4. A dűne

Tetszett, bár nem lett a kedvencem. Kicsit Poe-szerű történet és csattanó. Sok rajongó erre esküszik.

5. Az a kis görény

Imádtam. Egy jól megírt sztori, találó stílusban. A sztori szerint, egy, a halálsoron lévő férfi meséli el a történetét, aki megölt egy gyereket. Csakhogy erre igen nyomós oka volt. Nekem A mumus című novellát juttatta eszembe.

6. A kivégzés

Kosztümös novella, és a felvezetőből másra számítottam, de behúzott a csőbe, meglepett.

7. A csonttemplom

A kötet első verse (kettő van), és kár volt érte. Ballada, de valahogy nem az igazi.

8. Morál

Megvan Richard Matheson, Button, button című novellája? Na, pontosan az jutott eszembe. Egy férfi rengeteg pénzt ajánl egy szerető fiatal házaspárnak, ha megtesznek neki egy kis szívességet. Mély mondanivalóval rendelkező novella.

9. Utóélet

A túlvilág megjelenítése, King újabb agymenéséből. Kegyetlen, bár nem annyira, mint az Újjászületésben. Annál nincs félelmetesebb.

10. Ur

Tartottam tőle, tekintettel, hogy van köze A setét toronyhoz, de abszolút érthető így is. A történet szerint egy angol tanár, interneten vásárol egy e-book olvasót. Csakhogy a szerkezetben furcsa funkciók vannak, és hamarosan kiderül, hogy az olvasó, párhuzamos világokra nyit ajtót. Legalábbis, az ottani olvasnivalókra. Valahol itt kezdődnek a borzalmak. Az egyik legjobb novella a kötetben.

11. Herman Wouk még él

Bizarr novella, és eléggé sokkoló. Nem tudok mást hozzáfűzni.

12. Gyengélkedik

Ez az a novella, amiről gőzöm nem volt, hogy hova akar kilyukadni. Na, de amikor egyértelművé vált a helyzet... Beteg. Amolyan Kingesen beteg.

13. Blokád Billy

Oké. Beszélgessünk a baseballról. 60 oldalon keresztül. A magyar olvasótábor nem igazán szerette ezt a novellát, tekintettel arra, hogy tényleg baseball az egész. DE! Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy nálunk a baseball nem rendelkezik akkora hagyománnyal, mint Amerikában. Ezzel szemben meg kell jegyeznem, hogy én kifejezetten szeretem King mesélését, de már én is néha arra gondoltam, hogy haladjunk előre. Mindemellett, a 60 oldalban kellően megágyaz a történet végi csattanónak.

14. Miszter Cukifalat

A Miszter Cukifalat egy érzelmesebb novella, ami az idősek otthonában játszódik. Nekem ez az egyik kedvencem, bár olvastam volna még.

15. Tommy

A kötet második verse. Miután befejeztem, azon gondolkodtam, mennyivel jobb lett volna novella formában.

16. A kínok zöld istenkéje

Régimódi King-történet, érdekes és egyedi szemszögből bemutatott ördögűzés. Jó volt.

17. Az a busz egy másik világ

Rövid, csattanós sztori. Elgondolkodtató, még ha sok hasonló volt is már a témában. Mit válasszunk? A sikert, vagy a lelkiismeretet?

18. Gyászjelentések

Oké. Tegyük fel, hogy gyászjelentésekkel is lehet gyilkolni. Ki ne használná ki az alkalmat, hogy eltegyen láb alól néhány seggfejet, főleg, ha esély sincs a lebukásra? Na, ugye!? Csakhogy van itt egy kis bibi... Remek sztori, kiváló novella.

19. Részeg tűzijáték

A "nem horror" sztori a kötetben. Mégis, az egyik kedvencem. Egy gazdag és egy szegény család minden július 4-én, tűzijáték versenyt rendeznek. Egyszerre vicces, és megrázó. A vége pedig... Bombasztikus!

20. Nyári mennydörgés

Az a fajta világvége sztori, ahol már nem a tömeges pusztuláson van a hangsúly. Érzelmes írás, és fájdalmas. Méltó befejezése a kötetnek.

A történetek nagy része tetszett. Egy volt, ami abszolút nem, sok helyen azonban a fordításon vettem észre, hogy kicsit lassabban megy. Fel kellett fognom a mondatot, ugyanis baj volt a szórenddel. Pedig a sztori veszett jó volt. (Nem hibaként rovom fel, velem is megesik.)  Akárhogy is, el kell ismerni, hogy ez már egy sokkal érettebb King, aki sokkal több szépirodalmat képvisel (még akkor is, ha sosem állt tőle messze). Mondjuk, ez az idősebb figuráin érződik leginkább. Hiába, öregszik a mester, és érzelgőssé válik. No persze, a fiatalabbak ugyanúgy pörögnek. Kifejezetten szerettem az Ur, a Gyászjelentések és a Részeg tűzijáték novellákat. A kissé komolyabbak közül pedig a Miszter Cukifalatot és a Nyári mennydörgést.

Olvasása erősen ajánlott! Van benne minden, mint egy éjszakai bazárosnál, és King nem túlzott, amikor azt mondta, hogy a legjobbaknak foguk van

 Horváth István

Régen volt már alkalom arra, hogy csukott szemmel hallgattam volna végig egy egész lemezt az első daltól az utolsóig. Nos, a Clue Suncult (2016) című első albumával így történt. A csapat megalakulása óta a top három legkedveltebb magyar előadóim között szerepel, két korábbi kislemezük, a C.Q., illetve a What's on your mind? nagy kedvenceim napvilágra kerülésüktől fogva.

A lemez 5 vadonatúj dalt tartalmaz, melyet négy, már korábbról ismert szerzemény egészít ki és tesz teljessé. Méghozzá olyan teljességet adnak ezek, mely koncepciót ritkán talál az egyszeri hallgató egy lemezen. Kiss Péter szövegvilága egy olyan úton kalauzol bennünket, fülüket használókat, melyen végigmenve esélyt kaphatunk az igazság megközelítésére. A dalok az album sorrendjében értelmezésem szerint a következő logikai láncolatot alkotják:

1. Tények kimondása: "Stars do not produce light, They only reflect light"; "The mind is the womb of soul"; "Everyone has their path through eternity"; "The magic of life is passing away"

2. A leszűrt alaptézis megismerése: maga az Aperion című dal, melynek elnevezése a világ meghatározhatatlan minőségű, határtalan és végtelen őselvét jelenti. Ezen őselv főbb jellemzőit adják a megelőző szentenciák.

3. Következtetés (a minket körülvevő létre, és a cselekvés kényszerére): WWW, a világ, és benne a mi állapotunk; Hologram a legfontosabb reményt adó megállapítással: "This world is a vision, the soul is reality"; Kaleidoscope a folyton változóban rejlő változatlanság, pillanat és örök leírása.

4. Megvilágosodás: Glow. Keretes szerkezetbe foglalva a a lemez mondandóját: képesek vagyunk meglelni azt a fényt, amit a csillagok sem adnak, csak visszavernek, továbbítanak. Rajtunk múlik, hogy mi mit kezdünk e fénnyel, elnyeljük, vagy továbbítjuk. A válasz talán mindenki fejében ott rejtőzik.

Nos, bennem ezt az érzést, ezt az értelmezési keretet keltette ez a lemez. Lehetett volna beszélni arról, hogy ingyenesen letölthető, hogy milyen a hangminőség, hogy megjelenik-e Cd-n vagy nem, hogy micsoda hangszeres tudásra volt szükség a megalkotáshoz, és a kivitelezéshez. S ezek igen, mind fontos dolgok is. A zenekar tagjainak fantasztikus zenei múltja és háttere minden tekintetben garancia a minőségre. Ez eddig is így volt, ezután is így lesz. Így azt javaslom minden kedves olvasónak, ne féljen kattintani kettőt, s ne ódzkodjon becsukni a szemét. Érdekes dolgokat fog látni ott belül...

Mézer János

Shirley Jackson újkori, gótikus regényének filmváltozata rengeteg szerzőt és filmest megihletett, de utánozni nem igazán lehet. Pedig a történet, alapjául szolgált Stephen King, ’A rózsa vére’ című, három részes filmjéhez is, sőt, a történet (és néhány momentum is) kísértet(i)es hasonlóságot mutat.

A Hill House hosszú évtizedek óta kísértetjárta hely, több szörnyű haláleset is történt ódon falai között. Dr. John Markway, a parapszichológia professzora vállalja, hogy három társával együtt megszáll a házban, és megfejti a szellemtanya rejtélyét. A társak: Eleanor Lance, a pszichokinetikus erőkkel bíró vénlány, aki egész eddigi életében anyját ápolta, Theo, a gondolatolvasó szépség és Luke, a ház leendő tulajdonosa, az örök kétkedő. Már az első perctől megmagyarázhatatlan dolgok történnek a kis csapattal...

Az a nagy büdös helyzet, hogy ettől a fekete-fehér horrorfilmtől jobban féltem, mint sok mai rémségtől, és ennek egyszerű oka van. Robert Wise, rendező, ugyanis nem mindenféle szörnnyel, vagy lebegő kísértettel hozza a frászt a nézőre, hanem a fény-árnyék játékával, a hanghatásokkal és a kameramozgással. És milyen remekül működik! Wise egész egyszerűen azzal sokkol, hogy nem látjuk, hogy mi az, ami a folyosón vagy a falak mögött van. És ezzel kétértelművé is teszi a filmet.

Egyvalamit tudunk Hill House-ról. Senki nem mer a közelébe menni, főként éjjel nem. Markway, aki mindenképpen szeretné a természetfeletti létezését bizonyítani, úgy gondolja, ha médiumok érkeznek a házba, akkor azok felébresztik a házban rejlő rémségeket. A kulcs, Eleanor lesz, aki egész életében, beteg anyját gondozta, nem mellesleg súlyosan frusztrált, ám narcisztikus alkat. Már az első éjszakán furcsa, dübörgő hangokat hallanak a folyosóról, másnap reggel pedig egy felirat várja őket a falon.
"SEGÍTS, ELEANOR! GYERE HAZA, ELEANOR!"

A borzalmak pedig még csak itt kezdődnek el. A ház furcsa, mintha nem lennének párhuzamosak a falak, bizonytalanná teszi a benne járókat, olyannyira, hogy könnyen eltévednek. Eleanor pedig egyre furcsábban viselkedik. Theo közeledése agressziót vált ki belőle, de valami megmagyarázhatatlan érzékenység fűzi Markwayhez. Nem mellesleg, Eleanor képes a pszichokinézisre, 10 éves korában kövek hullottak az égről, egyenesen a házukra (megkérem a King-fanokat, ne essenek ki a padból). Éppen ezért, két dolog lehetséges.
1. Valójában, Eleanor, tudta nélkül hozza létre a hangokat, a mozgásokat, vagy az ajtók nyitását és csukódását, hiszen annyira vágyik egy otthonra.
2. A Hill House magába akarja őt fogadni, hiszen tragikus sorsa, a ház egy korábbi lakójával kísértetiesen egyezik...
Nos, akár az egyik, akár a másik, egyvalami teljesen biztos. Hill House rossz hely.

De mindemellett, meg kell jegyeznem, hogy a rengeteg borzalom mellett, a feloldások is remekül működnek. Van humora a filmnek, a szereplőknek, a poénok egy pillanatra sem erőltetettek, őszintén fel lehet kacagni rajtuk.

Ettől függetlenül, A ház hideg szíve kellően rátelepszik az emberre. Egy ideig másképpen nézzük a faágak mozgásának árnyékát a falon vagy a mennyezeten. Másképpen halljuk majd az éjszakai neszeket. De ne feledd! Ha félsz a sötétben, gondolj arra, hogy nem vagy egyedül!

Horváth István

Még valamikor, 2008-ban a Paramount kijött a Cloverfield című kézikamerás szörnyfilmmel. A nézőknek bejött, én akkoriban néhány percet láttam belőle, csak nemrég néztem meg, mikor hallottam, hogy jön a Cloverfield Lane 10, és lesöpri az elődjét. Nos, ha csak azt vesszük alapul, hogy végre nem found footage jellegről van szó, már nyert ügye van, hiszen annyira, mint a Cloverfieldtől még nem fájt a fejem semmitől. De a Cloverfield Lane 10, nem csak emiatt sokkal jobb.

Egy fiatal nő, Michelle autóbalesetet szenved. Amikor felébred, egy pincében találja magát. A férfi, aki levitte őt oda, azt mondja neki, egy szörnyű vegyitámadás okozott katasztrófát a világban, ezért most életveszélyes lenne felmenni a felszínre, na meg értelmetlen is lenne, hiszen minden lakhatatlanná vált. A nő egyre kevésbé hisz a férfinak, ezért úgy dönt, inkább elmenekülne, bármi vár is rá odakint.

A film gyakorlatilag nem folytatása az elsőnek, szerencsére, egy sokkal erősebb és mélyebb történetet kapunk. Vigyázni kell azonban, hogy miket írok, hiszen a film elég sok, apró csavarral van tele, amivel elég sokat elárulhatnék a végkifejletről.

Eleve szeretem az olyan filmeket, amik egy, vagy csak kevés kisebb térben játszódik. A Cloverfield Lane 10 pedig igencsak rájátszik erre, hiszen hőseinknek esélyük sincs a menekülésre. Nem tudjuk, hogy Howard igazat mond-e, vagy sem, vagy csak szimplán eszelős, akinek a múltjában van egy elég sötét folt is. A film kellően klausztrofób, John Goodman remek alakítást nyújt, és bizony a többiek sem maradnak el mellette.

Van egy filozófiai kérdése is a filmnek (sajnos csak érintőlegesen), amin érdemes elgondolkodni. Howard azt mondja Michelle-nek, hogy lehet, hogy két évig is lent kell maradniuk. A túlélési ösztön, miszerint három ember képes lenne, bekattanás nélkül két évet a külvilágtól elzárva élni két teljes évig. Valószínű, hacsak nem ölik meg egymást, nem romlik el a levegőztető rendszer, nem fogy el a víz vagy az étel, vagy nem döglik be a generátor. És még akkor is csak a remény élteti őket, hogy egyszer talán felmehetnek... De hova? Egy vegyi támadás következtében, legyen az földi vagy földönkívüli eredetű, odafent nincs semmilyen élet. A föld mérgező, az emberek meghaltak, a bolygó lakhatatlanná vált. A kérdés: Megéri-e túlélni egyedül a világvégét?

A Cloverfield Lane 10 nem csak azoknak nyújt remek 100 percnyi borzongást, akik szeretik a pszichológiai filmeket, a thrillert, vagy a sci-fit. A Cloverfield Lane 10-et bátran ajánlom azoknak (IS), akik szeretik a jól felépített, fordulatos és izgalmas mozikat.

Horváth István

A legenda szerint, Mary Shelley, többekkel együtt Lord Byron-nál töltött egy kis időt, Svájcban. Az idő azonban nem kedvezett a Genfi-tónál való kiránduláshoz, ezért Byron egy versenyre hívta ki Shelley-éket. A fogadás szerint az nyer, aki a legrémisztőbb történetet találja ki. Mary Shelley pedig egy rémálomból alkotta meg Frankenstein és szörnyének történetét, ami azóta fenekestül felforgatta a horror műfaját, és új utat nyitott a rémségek testi és lélektani világába.

A Frankenstein-történetnek rengeteg feldolgozása született, film, musical, opera, rajzfilm, színművek, sorozat formájában, hol az eredeti történethez simulva, hol elvonatkoztatva attól. Éppen ezért fordulhatott elő az, hogy a névtelen szörnyeteget sokszor azonosították névileg az orvos, Victor Frankensteinnel. A 2015-ös film valójában félig-meddig prequel, erős steampunk ráhatással, de műfajában korántsem horror, inkább kalandfilm.

Londonban, egy ambiciózus orvostanhallgató, Victor Frankenstein (James McAvoy) részt vesz egy cirkuszi előadáson, ahol megment egy sérült légtornászt, Lorelei-t (Jessica Brown Findlay), aki a magasból egy kötél elszakadás végett a földre zuhan. Victor segítségére siet a cirkusz rabszolgája, egy névtelen púpos bohóc (Daniel Radcliffe), akivel együttes erővel sikerül megmenteni a lány életét. Az orvost azonban lenyűgözi a bohóc hatalmas tudása az emberi anatómiáról, amit ő lopott könyvekből szerzett. Hamarosan Victor megszökteti a cirkusz rabszolgasága alól a fiút, majd nevet is ad neki a szobatársa után: Igor Strausman. A fiú Victor asszisztenseként folyamatos kísérleteket végeznek az élet mesterséges útján.

"Ismerik ezt a történetet!" - mondja Igor a film elején, akinek a szemszögéből látjuk a történéseket. Az az igazság, hogy ezt a történetet azonban nem ismerjük, sőt, be is húz a csőbe a film elején, hiszen nem tudjuk, hogy pontosan ki kicsoda és miért került a sztoriba. Mire lassan helyreáll minden, addigra a film kifullad a tipikus klisék felvonultatásában. Frankensteinről kiderül, hogy legalább annyira akcióhős, mint amennyire zseniális orvos, és ráerőszakoltak egy gyerekkori traumát is, mert nem elég az, hogy csak úgy életet akar teremteni a halálból. Pedig Frankenstein eredeti és legnagyobb motivációja mégiscsak az, hogy istenként akar tetszelegni (Shelley regényének alcíme: A modern Prometheusz), majd megijedvén saját teremtményétől, magára hagyja, míg a lény, értelmi képességekkel rendelkezvén kezdi el keresni megalkotóját.

A Victor Frankensteinben azonban szó sincs értelmes szörnyetegről, és az eddigiekhez képest is egy sokkal nagyobb és vérszomjasabb teremtményt alkottak, ami, a 110 perces játékidőben túlkésőn kap szerepet, és lényegében majdnem feleslegessé is vált. Frankenstein figurájában (a beleerőltetések ellenére) megvolt a kellő őrület, de minden más szereplő teljesen érdektelen és steril. Csakúgy, mint a történet.

"Ismerik ezt a történetet!" Igen, és azt mondom, hogy van itt egy bibi. A Teremtmény története érdekes, Frankensteiné viszont nem igazán, sőt, ha lehet úgy mondani, hogy a kettőjük viszonya lehetne igazán érdekes. Pedig próbálják ránk erőszakolni azt a gondolatot, amit Igor többször elmond a film alatt, miszerint ha a doktor megteremti a szörnyet, mindenki rá fog emlékezni, nem pedig a megalkotóra (utalás ez arra, hogy a valóságban mindenki keveri a szörnyet és az orvost), de furcsán veszi ki magát, magyarázatnak tűnik amiatt, mert nem az eredeti történetet kapjuk.

Ha valami miatt ajánlanom kellene a filmet, akkor azt mondanám, hogy kikapcsolódásnak nem rossz, a látvány is eléggé rendben van, monumentális, de mély érzelmi és erkölcsi mondanivalót nem kell benne keresni.

Horváth István

2016 egyik legjobban várt horrorja. Rettentően féltem attól, hogy rossz lesz, gyakran fordul elő velem, ha valamit nagyon várok. Ennek ellenére, azt kell, hogy mondjam, a The Witch az egyik legjobb horror, amit valaha láttam.

A történet középpontjában, egy 17. századi, New-Englandi, mélyen vallásos, héttagú család áll, akik egy erdő szélére költöznek. Egy ideig nincs is semmi baj, csakhogy egyik nap, a legkisebb gyermek nyomtalanul eltűnik, a termés elszárad, a családban pedig felveti a fejét a bizonytalanság és bizalmatlanság. Egyre furcsább dolgok történnek, megmagyarázhatatlan események veszik kezdetét. Úgy néz ki, hogy valami gonosz erő tartja markában a családot.

A The Witch esetében fontos leszögeznünk, hogy nem szokványos horror. Leginkább az igényesebb, pszichére gyakorolt hatást helyezi előtérbe. A jumpscare horror kedvelői bizony igencsak nagyot csalódhatnak a filmben. Pedig van mitől félni bőséggel. A film első tíz perce után olyan mélyen ráül a filmre a feszültség, hogy egy idő után azt vettem észre, hogy gyorsabban ver a szívem és rettegek, hogy mi fog történni. Ez köszönhető annak is, hogy hihetetlenül erős atmoszférája van, illetve annyira autentikus, hogy egy pillanatra el sem hittem, hogy film. A színészek remekek. Egytől-egyig. Az ismeretlentől való rettegés keveredik a közéjük fészkelő bizalmatlanság érzettel, majd pedig a totális hitevesztettséggel és leépüléssel. Szinte érezni lehet, ahogy egyre jobban fordulnak el Istentől, mégpedig úgy, hogy egyre görcsösebben ragaszkodnának hozzá.
Pedig nem bűntelen családról van itt szó, sőt! Titkok, vonzódások, elfojtott gyűlölet. Tökéletes táptalaj a gonosznak.
Külön kiemelném, a Calebet játszó Harvey Scrimshawt. Amit művel, az már borzasztóan megrendítő és félelmetes.

A The Witch-ről azt tudom elmondani, mint a The Babadookról is. Drámával átitatott horror, amiben egy család épül fokozatosan le, és veszti el, az addig megrendíthetetlennek vélt hitét. A film vége pedig önmagáért beszél.

A filmet Robert Eggers rendezte, és a forgatókönyvet is ő jegyzi, amit korabeli történetek, jegyzőkönyvek, népmesék felhasználásával írt. A fényképezés kiváló. A legtöbb kinti jelenetnél hatalmas totálokat látunk, ami még jobban belénk ülteti az elveszettség érzését. Külön dicséret jár még a filmzenét jegyző Mark Korvennek, minden egyes hang tökéletesen beleillik a történésekbe, hol hozzáad, hol csak megtámogatja a filmet.

Ja, és hallgassatok filmzenét:

Horváth István

A tegnapi napon rákkal való hosszas küzdelme után eltávozott közülünk Aleah Liane Stanbridge, az északi doom metal egyik legmehatározóbb, és legkarakteresebb hangú énekesnője.

Aleah 1976 július elsején látta meg a napvilágot Fokvárosban, Dél-Afrikában. Később Svédországba költözött, itt indult el zenei karrierje, mely elsősorban indie/gothic és doom irányokat öltött.

Szóló pályája mellett vendégeskedett többek közt három Swallow the Sun albumon (New Moon, 2009; Emerald forest and the black Bird, 2012; Songs from the North I-II-III, 2015),  valamint az Amorphis 2015-ös 'Under the red cloud' albumán.

Emellett Juha Raivio-val (Swallow the Sun) együtt alapítója volt a Trees of Eternity nevű együttesnek is, mely 2013-ban jelentette meg Black Ocean című EP-jét. A négy dalt tartalmazó kislemezen egyedüli énekesként remekelt.

Aleah Liane Stanbridge 39 éves volt. Nyugodjék békében...

Megnéztem az NBC-s minisorozatot, ami összesen három óra. Fél óra után úgy döntöttem, hogy nem veszem alapul, Roman Polanski 1968-as filmváltozatát, majd még később, úgy döntöttem, hogy nem veszem alapul, Ira Levin 1967-es regényét sem. Agnieszka Holland, 2014-es Rosemary minisorozatát úgy néztem, ahogyan ma egy sorozatot illik. Nem akartam abba a hibába esni, hogy összehasonlítsam az egyébként tökéletest a mai trendnek megfelelő horror sorozatok imázsával. Mégsem tudok tökéletesen elmenni mellette, hiszen nyíltan felvállalt adaptációról van szó. Szóval, ez nem afféle urbánus nyafi a régi film vagy regény után, hanem egy szubjektív vélemény (akkor is, ha ez volt az első film, amit ebben a témában láttam).

Rosemary és Guy Woodhouse – üde, egyszerű kis New York-i házaspár – álomszép lakáshoz jut egy zegzugos, ódon bérházban, a Bramfordban. Szerelés-mázolás-virágos tapéta-új kárpit-függönyvarrás-szegélyléc-lámpaernyő-áradat-tű-cérna- festék-mérőszalag: Rosemary boldogan tesz-vesz csuda otthonában, miközben a férjecske próbafelvételekre és meghallgatásokra lohol. Kész az új lakás, csillog a krómacél a konyhában, gőzölög a zamatos reggeli kávé, a sarki boltos mindig friss árut tart, a kedves, vén bolond szomszéd házaspár egész tűrhető társaságnak bizonyul. Guy különös véletlen folytán megkapja a nagy szerepet – jöhet a gyerek. Rend, béke, tisztaság, áldott várakozás. De mi ez a lopakodó borzalom? Miért nem alszik Rosemary? Miért került rossz helyre az előszobaszekrény? Miért ül Guy feldúltan a telefon mellett? Miért tűnik el nyomtalanul a jó barát fél pár kesztyűje? Honnan szerez Guy színházjegyet? Mit jelentenek a falon túli hangok? A tamtam? A különös fuvolaszó? Honnan fenyegeti veszély Rosemaryt? Milyen sejtelmes rémségek áldozata lehet magzata? Áldozata? (Árkádia kiadó 1991)

Stephen King a Danse Macabre-ban hosszasan értekezik róla. Viccesen megjegyzi, hogy aki látta a Polanski filmet, annak nem kell elolvasnia a regényt. Azt mondja, Polanski első regényadaptációja, így nyilván nem tudhatta azt a "szabályt", hogy egy filmváltozat elkészítése során a történetet kötelező megváltoztatni. Sőt... A forgatás közben Polanski felhívta Levint, hogy Guy pontosan melyik újságot olvassa a regényben, mert azt szeretné beletenni a filmbe. Levin szégyenkezve vallotta be, hogy csak kitalálta. A feltevés azonban nem volt túl merész, hiszen Levin elmondta, hogy a hihetetlen történetet azzal akarta hihetővé tenni, hogy a regénybe beleépített néhány akkori történést is. Teljesen véletlen volt azonban, hogy Rosemary fogantatása és a pápa New York-i látogatása egy éjszakára datálódott.  Nos, a 2014-es adaptáció hemzseg az átírástól. Míg az eredeti mű erőssége az a kettősség, hogy Rosemary vajon tényleg az ördög gyermekét hordja a szíve alatt, vagy csak saját képzelete játszik vele, addig Holland filmje fél óra után állást foglal, elárulja a rejtélyt. A néző már csak azt várja, hogy vajon Rosemary kijut-e a sötétségből? Van itt azonban egy hatalmas hiba. Miután a nézők számára egyértelművé válik, hogy Rosemary a Sátán gyermekét hordja a szíve alatt, vagyis, itt csak fogja, mert a fogantatás a film felénél következik be, már tudjuk, hogy akárhova is menekülne szegény, a gonoszt mindenképpen magával viszi. Így kerül a film önnön csapdájába. Egyébként, az eredeti mű utolsó fejezetéig nem voltam biztos a végkifejletben. A történet Rosemary szemszögéből mutatja be az eseményeket, a háttérben zajló eseményekből csak foszlányokat látunk és hallunk, míg végül magunk is paranoiásokká válunk (képzelem, hogy mit élhet át egy várandós nő az olvasása közben). Sokat segített ebben Minnie és Roman, az idős, bohókás szomszéd házaspár figurája, akiknél nyilvánvaló, hogy nem stimmel valami, mégsem vagy teljesen biztos benne, hogy ők állnak a borzalmak hátterében. Levin és Polanski sejtet velük kapcsolatban (is). Kifejezetten szerettem az idegesítő viselkedésüket, mint a könyvben, mint a ’68-as filmben (Minnie Castevetet játszó Ruth Gordon, Oscar- és Golden Globe-díjat is kapott az alakításért). Ezzel szemben Holland, egy korántsem idős (legalábbis látszólag nem), sötét házaspárt alkot Castevetékből, akikről messziről ordít, hogy nincsenek rendben. Mégsem hibáztatom emiatt. Levin regénye a mai filmvásznon már nem ütne akkorát, mint annak idején Polanski filmje.  Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy ez volt az első olyan film, ami a Sátán eljöveteléről szólt. Ha nem készül el, akkor valószínűleg sem Az ördögűző, sem pedig az Omen nem kapott volna zöld utat.

A másik, hogy a regény és az első filmváltozat egyébként azokban a krízishelyzetekben gazdag hatvanas években jelentek meg, amiben a feminizmus második hulláma is megindult, egyre több nő került a felsőoktatásba, majd elkezdték szabályozni a fogamzásgátlást, az abortuszt, és a nemi erőszakot is Amerikában. Rosemary egyébként is egy kalitkába zárt madár, akit mindenki felügyel, mindenki megmondja, hogy mit kell tennie, a szomszéd idős házaspár, a barátai, és a férje is. Azonban nem csak társadalmi, hanem vallási szatírának is tekinthetjük a művet. Rosemary még gyermekként vallásos nevelést kapott, de felnőtt korára, elmondása szerint szabadgondolkodóvá vált, később, terhessége alatt azonban visszatér a hite. És pont ez a szilárd hitalap az, ami a végén elfogadtatja vele, saját gyermekét.

A mai mozi vagy jelenesetben tv-s filmek/sorozatok esetében meghatározó fontosságú a látvány. Valószínűleg ezért a rengeteg mellékszál, a sok új szereplő, átírás (Hutch figuráját kettészedték, egyik egy pap, a másik Rosemary barátnője. Behoznak egy rendőrt, egy korábbi vetélést, és Terry figuráját egy házaspárra cserélték és sorolhatnám még). Ha van olyan, akit látványosan ki lehet nyírni, és emellett a néző is megkapja a heti borzongásadagot, nyert ügye van a sorozatnak. A siker pedig instant borzongásbombákkal elérhető. Holland pedig eléri amit akar, a történet mellékvágányra futásától eltekintve, biztos kézzel alkotott egy izgalmas horrort.

A színészek egyébként nem rosszak. Kicsit sajnáltam, hogy Rosemary (Zoe Saldana) figurája erős. Elsikkadt az a belső harc, ami a kislány és a felnőtt Rosemary között zajlik. De ugyanez a bajom az utolsó jelenettel is. A gyermek elfogadása, ami annyira drámai volt Levin regényében és Polanski filmjében is, itt túl gyorsan megtörténik. Alapvető különbség, és ezt talán csak a nézőpont magyarázhatja, az eredeti műben a gyermeknek „sárga vadállatszeme” van, míg Holland filmjében tökéletes kék. Hiszen a gonosznak sok arca van. Van, amelyik megrémít és van, amelyik magához édesget. Holland szerint az utóbbi. És jól van ez úgy is.

„Na, lássuk, kis fura szemű Andy babám, tudsz már mosolyogni? Na, nem mosolyogsz egyet a mamának?”

Horváth István