A Lies of the Machine Magyarország első kiforrott gőzbetyár (steampunk) zenekara. Tevékenységük úttörő jelleggel segíti elő a műfaj itthoni meghonosodását. A csapat vezetőjével, Buza 'Don' Balázzsal beszélgettünk.

Ha valamiféle rangsort kellene felállítanod, akkor mi a fontosabb a steampunk világában: tartalmi mondanivaló, külsőségek, vagy a zenei mivolt? Esetleg valami más is beemelnél ezek közé?

A Shoggoth-páleszünket. Azt mindenképp. Viccet félretéve ez egy nagyon komplex multikulturális-multiplatform irányzat, amiben szerintem mindenkinek más a fontosabb. Ismerek olyanokat, akiknek inkább a viktoriánus korhűség, míg másoknak az egyes – a lehető legjobb értelemben vett – steampunk klisék a fontosabbak. Hogy nekem? Az már egy érdekesebb kérdés. Én azt mondanám, hogy nem csak, hogy nehéz, de szerintem teljes mértékben értelmetlen ebben rangsort állítani: szerintem mind szükséges ahhoz, hogy valaki hitelesen hozhassa a „figurát”. A LOTM gőzbetyárjainál sincs ez másképp: a zeneiség, a mondanivaló, a nettó elmeroggyantság, az előadásmód és a koncertek miliője együttesen értékelhetőek csak, szétbontani és rangsorolni az egyes elemeket felesleges.

Miért pont a steampunk? Mit jelent számodra ez az univerzum?

Arra a kérdésre, hogy miért, elég nehéz lenne választ adnom. Nem tudom! Ez tetszett meg a tizenéves hülyegyereknek, és tetszik továbbra is a már nem tizenéves hülyegyereknek.

Mennyire volt saját, és mennyire volt csapatmunka a zenekar életre hívása? Egyedül voltál az értelmi szerző, vagy a társak voltak meg hamarabb?

Egyértelműen a szándék volt meg előbb, valamint a villanykörte a fejem felett, csak utána jöttek tagok. A zenekar alapötletét egyedül fogalmaztam meg még olyan 2010 magasságában, azonban ebben az időben egy hazai televíziónál dolgoztam, ahol a munkaszerződésem nem engedélyezte az aktív zenekari részvételt. Amihez első körben a szűk ismerősi körömben kezdtem zenészeket keresni. Ekkor csatlakozott a csapathoz a másik két alapító tag, Juci és Milán is, valamint kisvártatva a zenekar azóta is oszlopos tagja, Klári. A zenekar első felállásában 2013 májusában kezdett el próbálni, akkor még Andó Gergely gitárossal és Kristóf Bence dobossal kiegészülve. Az azóta eltelt időszakban lényegesen fejlődött, átalakult a zenekar világa és hangzása, a tavalyi Z-Waltzban megtalálva az igazi hangját, a pszichocirkusz varázsát.

Közeleg a Lies of the Machine első nagylemeze ’Freakshow’ néven. Kérlek, mutasd be a lemez koncepcióját néhány mondatban.

A Freakshow, ahogy a neve is mutatja, nem más, mint a mi saját, külön bejáratú horror vurstlink. Ez a lemez összegzi az eddig munkásságunkat, illetve utat mutat arra, merre megyünk tovább. Rákerült összességében 9 dal, többek közt a tavalyi 2 single dalunk (Z-Waltz és a The Last Flight), valamint 1-2 újragondolt dal még a régi DaemoCog demónkról. Összességében azt mondhatom, hogy egy változatos, totál elmebeteg anyag fog kisülni ebből, ahogy azt a nemrég megjelent első nóta, a Psychocircus is mutatja!

 Noha magad is lemeznek hívod az új anyagot, a dalok mégsem fognak megjelenni fizikális hanghordozó formájában (jellemzően Cd-n). Mi az oka ennek?

Ennek több oka is van. Az első és legfontosabb: amikor a zenekar ötlete megszületett, az egyik alapelv az volt, hogy a zenénk mindig is ingyenesen elérhető lesz bárki számára, ami egy fizikai kiadás mellett nem feltétlen lenne megoldható, tekintve, hogy egy fizikai lemezkiadás horribilis összegekkel jár. A másik a fizikai hanghordozókra való kereslet drasztikus csökkenése volt az elmúlt években: a népek (tisztelet a kivételnek) alig vesznek már lemezeket, helyette a digitális megoldásokat kedvelik (streamek, online platformok), amivel mi nem szeretnénk szembe menni, hanem inkább kihasználnánk ezt a trendet. Pont ezzel a céllal készül az anyaghoz egy speciális, interaktív digitális booklet is, ami remélhetőleg megdobja majd az élményt.

A polgári foglalkozásod mennyire tudja segíteni a zenekar előre menetelét?

„Polgárként” digitális marketinggel keresem a kenyeremet. Hogy mennyiben segíti és mennyiben nem, azt nehéz elmondani. Évekig pörögtem a hazai zeneipar szakmai berkeiben (TV, rádió, újságírás, menedzsment), mielőtt megalapítottam volna a LOTM-t, tehát az alapokat inkább azt mondanám, ott szedtem össze. A jelen munkám leginkább abban segít, hogy jellegéből adódóan biztosítja, hogy a zenekar munkásságát könnyedén el tudjam juttatni széles közönséghez, és folyamatosan bővíthessem a rajongótáborunkat. Megtanultam közben a képszerkesztés-webfejlesztés-animáció alapjait, tehát folyamatosan bővíthessem az eszköztárunkat!

Az underground világ jelenleg egyik legnépszerűbb irányzatán belül mozogsz/mozogtok. Mi az a tetőpont, amit véleményed szerint ezzel a zenekarral el lehet érni? Látod esélyét a jó értelemben vett megélhetési zenész-létnek?

Ebből megélni? Itthon? Esélytelen. Ez nem negatív hozzáállás, ez puszta tény, főleg, mivel egy erősen underground dologról beszélünk. Hogy mi lenne a tetőpont? Nem tudom megmondani. Mi folyamatosan megyünk előre, növekszünk, fejlődünk. Most, június elején sikerült végre összehoznunk egy több száz fős steampunk minifesztivált, amit innentől legalább évente szeretnénk folytatni. Emellett folyamatosan kacsintgatunk külföld felé, például most ősszel is, de ez még titok [nevet].

Hogyan látod a steampunk magyarországi fogadtatását/elfogadottságát? Milyen tapasztalataid vannak a fellépési lehetőségeket, a helyeket, és a közönséget illetően szerte az országban? Éles-e a különbség a külföldi lehetőségekhez képest?

Hazánkban? Változó. Hál’istennek szépen növekszik a szubkultúra ismertsége, a Steamfesten az egész klub csurig telt gőzbetyárokkal, azonban én úgy érzem, még mindig egy viszonylag pici szubkultúráról van szó. Az itthoni vs külföld az egy érdekes összevetés, rendszeresen beszélünk róla zenész haverokkal, és a vélemények nagyjából mind ugyanazt mutatják: lehetőségek, technikai felszereltség, hangosítás szempontjából sehol sem vagyunk a nyugatabbi normákhoz képest, legalább is az underground keretein belül…de nem baj, azzal kell dolgozni, amink van. Amiben viszont kis hazánk verhetetlen az a közönség és a közösség. Bárkit kérdeztem, eddig nemigen tudtak olyan koncertlátogatói kultúrát, olyan igazi fan hangulatot mondani (legalábbis itt az öreg kontinensen), mint amit a magyar közönség szokott hegeszteni. Közösségi szempontból is akármerre nézek, mindenhol látom az összefogást, aminek nagyon nagyon-nagyon örülök.

Nagyon a pályátok elején vagytok még, első lemez, jó pár koncert, és sok-sok folytatási lehetőség. Hogyan látod magadat, és a zenekart öt év múlva?

Világhír, platinalemez, Fonogram-díj. Komolyra a fordítva a szót, nehéz ezt most megmondani. A zenekar, ahogy te is mondtad, még nagyon a pályája elején van, így nehéz megtippelni, vajh mi fog kisülni belőle. Mi mindent megteszünk, hogy minél több, minél jobb nótával szórhassuk meg a népet!

Ha egy mondatban kellene összegezned saját Ars Poetica-dat, mi lenne az?

„Fuck normal…that’s boring.”

Köszönöm!

Mézer János