"Én nem vagyok elefánt! Én nem vagyok állat! Én ember vagyok!" Akiknek ismerős Bernard Pomerance drámája és/vagy David Lynch forgatókönyve, azok számára nem lehetnek ismeretlenek e mondatok. John Merrick igaz története sokak számára villantotta fel a kirekesztés, a diszkrimináció és az el nem fogadás problémáját. Kétség kívül elsők között dolgozta fel ezt a témakört. Számos pozitív, és egekig magasztaló kritikát kapott a mondanivaló bátor, és hiteles kibontásáért, feldolgozásáért.

Van itt azonban egy másik aspektus is: az emberi lété. Azon emberi lété, melytől egyesek oly hőn áhítottan kívánnak megszabadulni, mások csak egyszerűen meg akarják válogatni, kit sorolnának ezen égisz alá, megint mások gyűlölik ezt a fajt (köztük legtöbbször önnön magukat is), s van, aki csak részesei akar lenni ennek a körnek. Részesei az emberi létezésnek, az emberi fajnak, Hogyha már máshová nem is, legalább ehhez tartozzon, tartozhasson.

Edward James Olmos egy 2014-ben megrendezésre került sci-fi közönségtalálkozón egy rajongói kérdésre azt válaszolta: "Nézz körül a mai világban, aztán nézd meg a Bladerunner-t. Csupán a színek mások." Hogy miért citálom ide ezt az idézetet, melynek látszólag semmi köze nincs az Elefántemberhez? Nos, a válasz nem más, mint az eltelt idő. Az, hogy ez a sok évtizeddel ezelőtti mű mit mond számunkra ma, a XXI. század elején.

A fentiekben felsorolt embertípusok közül kiemelném az embergyűlölőket. Biztos vagyok abban, hogy mindenki környezetében él olyan társunk, aki valamilyen kritikai vélemény okán egész fajunkat képes hibáztatni, utálni, megvetni. " Ha ez az emberiség, én nem vagyok az!"; "Utálom az embereket!"; "Nem tartozom közétek!" Ismerősen csengenek e mondatok, nem?

Nos, az ő kedvükért tekerjünk vissza az időben, nem sokat, csupán ötven-száz évet. Mit találunk ott? Megvetést, kirekesztést, genocídiumot. És embereket, akiket a kor közgondolkodása (részint önként, részint kényszer hatására) nem tekintett embernek. Ha visszatekerjük az idő kerekét, emberi létezésük elismeréséért küzdő embereket láthatunk, akik nem kritikával élnek, hanem kritizáltak. S ezek az emberek az őket körülvevő megvetés, lenézés, és az összes többi gyarló emberi tulajdonság ellenére bármit megtettek volna, hogy annak nevezzék őket, amik. Apró dolgok ezek: "Bárcsak én is úgy alhatnék, mint egy normális ember!" S mint ahogy az élet minden területén, emberi létezésünk meghatározásakor is csak az tartja mindezt feleslegesnek, akinek ez a semmiség rendelkezésére áll.

Véleményem szerint ezért volt ma, ebben a világban fantasztikus döntés leporolni ezt a darabot, és újra közönség elé vinni. Most, amikor létezésünk puszta megléte önmagában már nem is hordoz értéket, a Genéziusz Színház ezen bemutatója talán felnyithatja a szemét legalább annak a néhány tucat embernek, aki látta: örüljön, hogy embernek nevezheti magát, s mások is ezt gondolják róla, mert sokaknak még ez sem adatott/adatik meg. Kiindulásnak nem is lenne rossz egy pozitívabb gondolkodásmód felé...

S az előadásról, magáról:

A szűkös keretek, a tehetség, és a kreativitás sugárzott a színpadról. A rendezés, a zenei összeválogatás, és a koreográfia kísérletező jellegű, és meg kell mondjam, jó irányba kísérletezik. Különösen igaz ez az álomjelenetekre, és az éneklő anya megjelenésére. Főbb szereplőink úgy élik meg a karaktereket, ahogyan azt egy modern darabtól elvárhatjuk. Le a kalappal Horváth István rendező, és csapata előtt!

Gárdián Edit (Mrs Pool) fantasztikus! Az arcmimika, érzelem, és szakmaiság tökéletes összhangja tökéletesen jelenik meg az általa megformált főnővérben. Előadott verse pedig tényleg elhitette mindenkivel, akinek eddig esetleg nem tűnt fel: valami baj van a világgal.

S zárásként, a hangok: bevallom, zenével is foglalkozó emberként voltak komoly elvárásaim az előadás, ha úgy tetszik, "hanganyagával" kapcsolatban. Itt kell kiemelnem, és kétszer aláhúznom a Merrick-et megszemélyesítő Hajdú Róbertet, aki ha már arcát a maszkírozás miatt nem adhatta oda a közönségnek, kárpótolta a hiányt zseniális hangjátékával. Az elefántember hangja rendkívül kidolgozott, és kiforrott, a dialógusokban mindig érezhető, mikor érez hősünk meg valamit a már-már megszokott, rezignált fizikai fájdalomból, s mikor győzi le ezt az állandóságot lelke szép gondolataival. A zárójelenetben elmondottak, ahol a torz hangképzőszervek, és a kín miatt elváltozott hang teljesen kitisztul, az előadás módja miatt lesznek a megkönnyebbülés, és a felszabadulás szimbólumai.

S végül az ő hangja hitette el velem végérvényesen a mű három legfontosabb ténymegállapítását: "Én nem vagyok elefánt! Én nem vagyok állat! Én ember vagyok!"

Mézer János